Ma 2017. május 30. kedd,    
Zsanett, Janka napja van.    
Látogatók száma : 30394072    






















































Honlapkeszites



Péter Árpád: Az élelem bére

Már a nevét se bírjuk rendesen leírni, mi lesz, ha véletlenül bevezetik? Az étterembe járunk majd kocsit javíttatni?!

Szervizdíjat ugyanis a reparáló műhelyben fizetünk, nem a Gundelben. Rangos orgánumok is, expressis verbis, ekként értekeznek a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetségének javaslatáról, amely leegyszerűsítve arról szól: legyen kötelező a ceh végösszegéhez még 8-15 százalékot hozzáírni, s azt kifizettetni a vendéggel.


Ami, persze, lehet jó hír is, ha: amíg kajálunk, odakint átvizsgálják a kocsit. Ez esetben jogos a szervizdíj, pláne, ha kicserélnek ezt-azt, nyilván utángyártott, vagy bontóból beszerzett alkatrészt használva, hogy ócsítsuk (by Medgyessy) a dó’got. Meg, ugye, egyébként sincs ingyen ebéd (ez pedig by Gyurcsány, a megszorítások indokaként), de nem szeretnék a 2010-ben aktuális e’mútnyócévezés hibájába esni, mert egyrészt nem ez a téma, másrészt lassan 2010 óta is eltelik ennyi idő, magam pedig nem vagyok ko(ó)rtörténeti boncmester.

A magyar helyesírás szabályai című, nem éppen bulváros és könnyed, tehát nagy tömegek által nem forgatott vaskos kiadvány 506. oldalán egyértelmű írásmódként a szerviz rövid i-vel írattatik (ehhez képest egyes autószerelők, szalonok még mindig gyakran szervízként nyomják honlapon, újságban, névjegykártyán és szórólapon). Ott, mármint a szakinál, teljesen természetes a szervizdíj, hisz’ az a szolgáltatás ára.

Ha mindez viszont egy étteremben jelenik meg, gyanút kell, hogy fogjunk. Mert vagy azt jelenti, hogy a tegnapi kaját kapjuk némi szervizelés – (fel)javítás – után, vagy azt, hogy a (természetesen kis adag) bécsi szeletet és sült krumplit követően rögvest jön egy szívspecialista, s katéteres eljárással kitágítja a lassan elzáródó koszorúeret, amihez a (természetesen kis adag) bécsi szelet és sült krumpli koleszterintartalma is hozzájárul; tehát a doki reparál, javít, szervizel. Egyik sem hangzik túl jól, vagyis ahol szervizdíjat tüntetnek fel az étlapon, ott nyugodtan álljunk fel, és keressünk más helyet.

Olyat, ahol szervízdíj van. Már ha bírjuk a gasztrodiktatúrát.

A szállodás szövetség javaslata – akármit is olvasnak máshol… - ugyanis csak a hosszú í-vel írt változatra vonatkozhat, hiszen ennek alapja a szervíroz (felszolgál), amelynek helyesírására ugyancsak a nem bulváros könyvecske ad útmutatást – minő csoda, szintén az 506. oldalon, rögvest a szerviz felett.

S ha végre le tudjuk írni rendesen, akár vitázhatunk is róla.

Persze, nem úgy, ahogyan az egyik hírportál lecseszi azt, aki – talán okkal – a szervízdíjat kötelező borravalóként értelmezi, imigyen: „A szervizdíj és a borravaló közötti legmarkánsabb különbség az önkéntesség: míg az utóbbi teljes egészében a vendégre van bízva, az előbbi rögzített tétel, a felszolgált étel és ital ára mellett a kiszolgálás díja. Tiltakozni ellene pontosan olyan, mint beülni egy étterembe, megrendelni a vacsorát, majd tiltakozni az ellen, hogy annyit kérnek el a desszertként fölszolgált medvehagymás macaronért, amennyi az étlapra van írva”.

Ez a megközelítés olyan, mintha természetes lenne az, ha valaki egy bordélyházban kifizeti a megszabott tarifát, majd jön egy-két – kilóban – 100+-os, kigyúrt muki, és elveszi a pénztárcáját is. (Persze, hallottunk már ilyenről, de hát így jár az, aki nem bír a tesztoszteronnal, vagy csak szimplán nem tud összeszedni egy lyányt, akinek udvarolhat.)

Az éttermi árban – a nyersanyag, a rezsi, a bérleti díj(…) és a konyhai személyzet költsége mellett – benne van a felszolgálás is. Hiszen ez egy komplex szolgáltatás: ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, és ez az icike-picike mind megette.

Nyilván valahogy odakerült elé…, ami olyan természetesen dolog, hogy gyerekkorunk mondókája ki sem tér rá. No, ez lenne a szervízdíj. Vagyis a kötelező borravaló, akárhogy is magyarázzuk gazdaságfehérítéssel, béremeléssel, bármivel.

Ilyen alapon 8-15 százalékkal több tb-t kéne fizetnünk, hogy a hálapénz – amit leginkább előre perkálunk, tehát nevével ellentétben nem a hálát fejezi ki, hanem a remény zsoldja – eltűnjön. Mert az éttermi ceh és a tb-járulék, logikáját tekintve, ugyanaz: az igénybe vett (teljes) szolgáltatás díja. Ezen felül van a borravaló és a paraszolvencia, amit talán pofátlanság lenne törvénybe iktatni, kötelezővé tenni. Még akkor is, ha orvostól és pincértől is függünk. Az előbbit nem kell magyarázni, utóbbira pedig csak egy példa: régen – tisztelet a kivételnek – „divat” volt a nagyképű, kukacos, nem szimpatikus vendég ételébe beleköpni, bosszúból, hogy rohadjtemeg! (És még mielőtt a város összes vendéglátósa pert emlegetve, anyázva telefonálna: városi legendaként hallottam én is, konkrét bizonyítékom nincs senki ellen, hiszen előttem senki sem csinált ilyet…)

Tény: szükség van az ágazatban a béremelésre, s az sem baj, ha minél inkább fehéredik a gazdaság, csak hülyét ne csináljunk egymásból. A felszolgálás az éttermi szolgáltatás elválaszthatatlan része, kár erre plusz tételt kreálni. Ha több pénz kell, mondjuk fizetésemelésre, tessék egy százassal megemelni a bécsi szelet árát. Még fel sem tűnne.

Nem lenne egyszerűbb, mint ideológiát gyártani a bevételnöveléshez?



2017-05-27 09:41:00


  Péter Árpád: Ámen

Napra pontosan az első fátimai jelenés századik évfordulóján szentelték fel Varga Lászlót, a Kaposvári Egyházmegye új püspökét, aki a reá bízottakat – az egész egyházmegyét, így a kanizsaiakat is - a Szűzanya oltalmába ajánlotta. A hitetlenek azt mondanák, véletlen. Mi, hívők, tudjuk: nem az.


  Kötetben a múlt - Bemutattuk a Bírósági históriák című kiadványt

Tudta, hogy egyszer a Zalaegerszegi Törvényszéket is kirabolták? Hogy 1919 tavaszán vérfagyasztó színjáték zajlott le a bíróság udvarán? Gondolta volna, hogy az 1940-es években a Zalaegerszegi Járásbíróság elnökének a foci okozott gondot? Ilyen és hasonló múltbéli témában barangolhatnak azok, akik kezükbe veszik a Zalaegerszegi Törvényszéken 2017. május 15-én bemutatott Bírósági históriák című kiadványát.


  Péter Árpád: Az ér(t)etlenség kora

Elnézem a maturandusokat – és nem csak a csajokat… -, de nincs nosztalgiám, s nem szakad fel lelkemből a dejónekikmertfiatalok; úgy látszik, nem vagyok még - kellőképp öregecskedő (pláne nem garanciális cserére ítélt feleség, bár az a magyar történelem egy másik, bizarr tételsora…); annyira azonban tán mégis, hogy rájöjjek, ahogy halad az idő, egyre éretlenebb lesz az ember. Még ha papírja is van az ellenkezőjéről.


  Péter Árpád: Anya

Anya van édes, mostoha, nevelő – és bizonyos vonal alatti kommunikációs helyzetekben, idegi alapon, akár kurva is. Utóbbihoz persze a sör-rövid-sör-rövid-sör-rövid-hányás-aggyámégunikomot-mivanmivanmivan kombón (vagy szimplán egy átlagos focimeccsen) át vezet az út. Szerencsés esetben azonban most vasárnap nem egy kocsmában ünnepelünk.

Azt mondják, anya csak egy van, ami, bár kedves fordulat, nem igaz. Legalább kettő van (és aki anyósával vagy anyósjelöltjével megfogta az Isten lábát, annak rögvest három is…).


  Péter Árpád: Uzsis zacsi

Kutyásnak lenni – több mint kutyát tartani. Kutyásnak lenni – szerelem. Pláne, ha az ember a „világ legjobb” négylábúját szelídíti meg. Kishercegként. Felelősséggel.


  Csorba Tamás: Nem csak Tamásoknak…

Amikor az ünnep megerősít. Megerősíti szeretetünket.

„Tamás is ott volt velük.” (Jn. 20,26) Egyházi közösséghez, családhoz tartozni legelemibb vágy bennünk. Amikor széttöredezik körülöttünk minden, „szétmennek” dolgaink, együtt kell maradnunk. Együtt a híveknek, együtt a családtagoknak, együtt a barátoknak, együtt az embereknek. Ott kell lenni velük. Közösséget vállalni az oltártól az ünnepi asztalig.









FRISS HÍREK
05:20 - Véradás

A nap vicce



állás Nagykanizsa, munka Nagykanizsa, Jooble
jooble