Októberben nem féltek - Ledobták a vörös csillagot

Vitéz Nagy Ottó, a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének nagykanizsai elnöke is részese volt az 1956-os eseményeknek. Felelevenítette: a boldog napon, a Kőolajipari Gépgyár udvaráról indult, 300 fős menethez a Vár úton sorra csatlakoztak az üzemekből és az iskolákból. Amerre elhaladtak, a vállalatok dolgozói mindenütt ledobálták az épületek faláról a vörös csillagot.

- Szép, ünnepélyes felvonulás volt, rendbontás nélkül – mondja vitéz Nagy Ottó, hozzátéve, a munkások, diákok, értelmiségiek oroszellenes jelszavakat kiabáltak, és skandálták a budapesti egyetemisták által összeállított 12 pontot. A főtérre érve a csoport egyik része a vasútállomásra, a másik a Károlyi laktanyához ment, aztán a felvonulás spontán feloszlott. Estefelé ledöntötték a Főtéren álló szabadságszobrot. A kőolajosoktól kapott Caterpillarral húzták le az obeliszk tetejéről „Ivánt”, a szovjet katonát, ám ekkor Nagy Ottó már nem volt ott.

- Nem félt senki sem abban az időben, felszabadult érzés vett mindenkin erőt. Boldogok voltunk, örültünk, azt hittük, hogy megszabadultunk a „gonosztól”. De ez nem így volt, mint később kiderült. Utána már féltünk, félnünk kellett.

S hogy milyen volt a kanizsai október? Nagykanizsán még nyitva volt minden, a sztrájkok, a kijárási tilalmak, a különböző lezárások később, november elején kezdődtek. A budapesti hírekről pedig nem a rádióból, hanem az Alföldre járó gépkocsivezetőktől szinte naponta kaptak tájékoztatást.

A Győrben megalakult Dunántúli Nemzeti Tanács nagygyűlésére – hogy kialakítsák a központi állásfoglalást – a Gépgyár Munkás Tanácsából őt és Bánáti Lajos barátját delegálták október végén. Utána pedig a gépgyár művelődési házában szervezett nagygyűlésen Nagy Ottót is beválasztották a városi katonai bizottságba, s ott azt a feladatot kapta, hogy vegyen részt az akkor szerveződő Nemzetőrség munkájában.

- Abban az időben, a nemzetőrség legfiatalabb tagja voltam, 19 évesen. A bajtársak már sajnos mind eltávoztak, egyedül vagyok Nagykanizsán, mint az utolsó ’56-os nemzetőr. A szervezet parancsnokának megválasztott Orbán Nándor akkurátus, nagyon rendes ember volt, és semmilyen atrocitást nem engedett meg. Nem is történt semmilyen visszaélés, fegyveres akció. Sőt, amikor azt hallottuk, hogy az oroszok bevonulnak, letiltotta, hogy támadásba lépjünk, mert nem akart felesleges emberáldozatot.

Vitéz Nagy Ottó Zalaegerszegen átvett három gépkocsit a nemzetőrség részére és aláírta az átvételi jegyzőkönyvet, ezért később elítélték, és 1 év felfüggesztett börtönbüntetést kapott. A gépkocsikat különböző feladatokra használták: amikor például az emlékezetes és drámai lövöldözés volt a mozikertben - az ÁVH-épület pinceablakából lőttek -, s a tüntető tömegből sokan megsebesültek, majd többen belehaltak a sortűzbe, az egyik halottat a bajtársak szállították haza az egyik autóval. Az ellátmányozást is ezekkel a kocsikkal oldották meg.

- 1957-ben engem is elbocsátottak többedmagammal a gépgyárból, átszervezés címén legalább negyven embert kirúgtak. Mivel Kádár megígérte, hogy nem lesz retorzió, nem úgy küldtek el, mint forradalmárt. Elhelyezkedni azonban nem tudtam, és nem azért, mert nem volt munka, hanem azért, mert utánam nyúlt a személyzetis; mi úgynevezett refesek voltunk. A megtorlások idején nehéz volt az élet, komoly retorziókat éltünk át Kádárék részéről, s ugyan ezt nem hangoztatták, de szörnyen nehéz volt érvényesülni. Hat-nyolc év után kezdett az életem helyrerázódni, de még akkor is éreztették velem, hogy ’56-os vagyok. A ’80-as években már vezető állásban voltam, de a megkülönböztetés nem szűnt meg, persze, a párttagok kivételezett helyzetben voltak. Az egész vezetőségben én voltam az egyedüli párton kívüli, de sokat dolgoztam, így a munkámat elfogadták, és még miniszteri kitüntetést is kaptam egy találmányért. A forradalom és szabadságharcban való szerepemről a gyerekeimnek sokáig nem mondtam el semmit…

Bakonyi Erzsébet