Történelem a képzelet és valóság határán

Még egy hónap volt hátra Budapest ostromából, amikor Lipótvárosban, egy lebombázott ház pincéjében felsírt egy újszülött. Mondják: háború alatt hallgatnak a múzsák, de azt is: az élet mindig utat tör magának. Bármilyen drámai körülmények között is született Prof. Dr. Fejér László, gyerekkoráról, jókedvéről és a tánc iránti szenvedélyéről a diktatúra éveiben sem mondott le. A professzor, aki az elmúlt öt évtizedben jobbára tudományos és ismeretterjesztő munkákat publikált, nemrég jelentette meg első memoárregényét.

A természettudományok és a gyógyvizek szerelmese, Fejér László két-három évvel ezelőtt úgy érezte, elég kalandos és fordulatos volt az élete ahhoz, hogy azt papírra vesse. Dióhéjban ez a Ko/ó/rképek gyerekszemmel – Magyarország 1945–1963 című memoárregény története. A játékos cím a kötet kettősségére utal: a gyerekkori emlékek szűrőjén keresztül egy történelmi éra kórképe rajzolódik ki a könyvben.

– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a memóriám kiválóan működik, és szinte mindenre emlékszem három éves korom óta – kezd bele a mesélésbe Fejér professzor. – Számos megörökítésre váró történetem van, de ahogy azt az elején le is szögeztem: a regényt a valóság ihlette, és a képzelet szülte. Vagyis a történelmi tényeket a saját fantáziám, gondolataim és érzéseim szövik át, némi humorral.

Így, a képzelet és a valóság mezsgyéjén elevenednek meg az első, még óvodáskori emlékek, köztük az Úttörővasút felavatása a ’40-es évek végén, amire a gyerekeket is kivezényelték.

– Ekkor született meg a Hegyek között, völgyek között... kezdetű dal, amit Rákosi Mátyás kifejezetten az átadóra komponáltatott. Az ünnepségen volt egy zenekar is, amelyik ezt játszotta. Az egyik úttörő egyszer csak kitalálta: kezdjünk el a zenére vonatozni. Az ötlet valószínűleg Rákosi pajtás tetszését is elnyerte, ugyanis ő is beállt. Másnap címoldalon hozta le a Szabad Nép, és onnantól kezdve másfél-két éven át az egész ország „zakatolt”. Ez lett az új össznépi játék, ami egy másik, nem sokkal későbbi történetben is visszaköszön, de már a születő diktatúra jelképeként. A Móricz Zsigmond körtéren, a 49-es megállójában emberek várakoznak a villamosra. Amikor arra megy egy fiatal elvtárs, és azt mondja: na, most akkor zakatolunk, a felnőttek – vadidegen emberek – egymás mögé sorakoznak, és vonatozni kezdenek. Az egész olyan gyermekdednek tűnik, de közben mégis áthatja a félelemérzet: az Andrássy út 60. akkoriban már működött, s aki ellenszegült, könnyen ott köthetett ki.

A szerző zsebében jó pár diákkori anekdota is van. 1956 őszén Fejér professzor mindössze 12 éves volt, de az október végi események őt és az osztálytársait is magukkal sodorták. Volt, amikor a Gellért-hegyről kísérték figyelemmel a történéseket, máskor testközelből szemlélték azokat – például mindjárt október 23-án, amikor a forradalom híre még az iskolában érte őket.

– Este kimentünk a Villányi útra, ahol a felnőttek sorban megállították a nagy ritkán begördülő, fekete, lefüggönyözött Pobjedákat – meséli. – A trafikos néni színes krétákat hozott ki az üzletből, mi, gyerekek pedig ezekkel írtuk fel a forradalom 12 pontját az autók oldalára – ugyanis akkor már mindenki erről beszélt. Az azt követő euforikus napok életre szóló benyomást keltettek bennem. Október 23. és november 4. között megvalósulni látszott az a nemzeti egység, amiről olyan sokan álmodoztak. A forradalom hangulata, szellemisége hirtelen nagyon közel hozta egymáshoz az embereket: idegenek elegyedtek szóba egymással, a kapualjakban pedig az ott lakók – a nagy szegénység ellenére is – teával, zsíros kenyérrel kínálgatták az arrafelé járókat. Ennek az álomnak aztán a forradalom leverése vetett véget november 4-én.

Az eufória helyét a döbbenet vette át, és a nemzeti egység gondolata újra egy, az iskolai tanórákon szajkózott, üres frázissá sorvadt. Pedig voltak, akik nem vesztették el a hitüket, reményüket.

– Decemberben, amikor már nem volt lövöldözés, és ki lehetett menni nappal az utcára, a kapualjakban műanyagból fröccsöntött Kossuth-címereket árultak. Az emberek kitűzték a ruhájukra, és úgy köszöntötték egymást: MUK. Ez a MUK azt jelentette: márciusban újrakezdjük a forradalmat. Az idő múlása azonban nem igazolta ezt a tervet: újjászerveződött a Magyar Szocialista Munkáspárt, élén Kádár Jánossal, aki még azt is elérte, hogy 1957. május elsején százezrek ünnepeljék őt a Hősök terén.

Fejér professzor szerint az ’50-es évek alapjaiban meghatározták generációja gondolkodását. Az akkori gyerekek a kelleténél talán gyorsabban nőttek fel – ő már 13 évesen egy cukrászüzemben töltötte a nyarat –, ugyanakkor a fiatalságukról nem voltak hajlandók lemondani, még a diktatúra éveiben sem.

– Egy gyerek lelke mindig tiszta, tele van energiával, és hát a játék még a legkomorabb valóságba is bele tud csempészni némi derűt. Amikor pedig a játékhoz már nagyok voltunk, jött a tánc. Az egyik fejezet épp erről a szenvedélyemről szól. A Gellért-hegyen élőket gyakorlatilag én tanítottam meg rock'n rollozni. Volt egy kurblis lejátszónk, nyaranta a kertben azon hallgattuk a Bill Harry-lemezeket, amiket az Amerikában élő rokonok küldtek postán. Ilyenkor aztán összegyűltek a környék nagyfiúi és nagylányai – de elsősorban a lányok, mert már akkoriban is jobban szerették az ilyesmit, és mentek a táncórák, amíg meg nem untuk.

Fejér László memoárregényében még számos ilyen és ehhez hasonló történet olvasható. A kötet folytatásán már dolgozik, és a sorozat harmadik része is tervben van.

Nemes Dóra