A létezés csodája - Ha nem látjuk Istent, nem tudjuk, kik vagyunk
Sokan azt gondolják, egy templomhoz ma már csak a keresztényeknek van köze, másoknak nem, sőt, mintha Európa egy részét zavarná, hogy az irgalmas Isten házai állnak, hangzott el azon a szentmisén, amelyen a Felsőtemplom felszentelésének 75. évfordulóját ünnepelték. A misén azok az atyák is részt vettek, akik valamikor itt kezdték papi hivatásukat, vagy hosszabb-rövidebb ideig szolgálták a gyülekezet tagjait.
75 éve hirdeti ebben a formájában Isten dicsőségét a Felsőtemplom, amelyet 1942. november 8-án szenteltek fel. A jubileumi szentmise főcelebránsa, Világos Krisztián atya emlékeztetett rá: ekkor még javában tartott a második világháború. Hogy Nagykanizsán mégis templomot építettek és szenteltek, az Isten létezését tanúsítja.
– Talán még ülnek itt olyanok, akik gyerekkorukból emlékeznek arra a napra – mondta a híveknek a bárdudvarnoki plébános –, de az bizonyos, hogy sokak szülei, nagyszülei és dédszülei tettek azért, hogy ez a templom felépüljön. A háztörténeti írásokból tudjuk, hogy a fronton harcoló katonák hazaküldték a zsoldjukat, a gyerekek hozták a zsebpénzüket, az asszonyok pedig a családi ékszereket. Volt, aki kétkezi munkával segített: a padok előbb megvoltak, mint maga az épület.
Ez az áldozatkészség és összefogás felejthetetlenné teszi az ősök emlékét, akiknek köszönhetően a Felsőtemplom egy ma is élő közösségnek ad otthont. Világos Krisztián atya szerint a mai világban sokan úgy gondolják, ez és a 75. évforduló a keresztények magánügye, s nem tartozik ma már Európára, sőt, zavarja annak egy részét.
– Mi köze a mai életnek ahhoz, hogy itt, a város közepén lakik az Isten személyesen: élő, látható, fogható formában? Nem nagyon tudja a világ, ahogy azt sem, mit jelent ez a templom a betegeknek, a szegényeknek és a nehéz sorsú embereknek. Pedig ha nem látjuk Istent, nem fogjuk tudni, hogy kik vagyunk.
Mint arra az atya rámutatott, az embert az különbözteti meg a többi élőlénytől, hogy tudatában van önmaga és a világ létezésének.
– „Minden általa lett, ami lett”, mondta Szent János. Gondoljunk csak bele! Valahonnan, valamiből – a semmiből – lett egy világ. Micsoda szédítő erő, csoda kellett ahhoz, hogy a nem-lét szakadékából egyszer csak létezés legyen. De ne tessék félreérteni: ez nem világenergia, hiába mondják sokan. Ha én tudom, hogy vagyok, a teremtőm nem lehet kisebb nálam. Ő is tudja, hogy van, tehát csakis valaki lehet az isten, és nem valami.
Világos Krisztián arra is figyelmeztetett, a hívő ember sokszor hajlamos azt gondolni: a keresztény élet le van tudva a templomba járással és az imádkozással.
– Ilyenkor mindig állítsuk magunk mellé Jézus Krisztust, és rögtön látni fogjuk a különbséget – mondta. – Ami, persze, nem baj, hiszen ez a különbség azt jelenti, hogy van még feladatunk, és van egy út, amin haladhatunk. S ebben nem vagyunk egyedül. Ez az épület többek közt annak is a jele, honnan jöttünk, és hová tartunk.
A Felsőtemplom plébánosa hangsúlyozta: Isten házába azért gyűlnek össze alkalomról alkalomra az emberek, hogy Jézus feltámadását ünnepeljék. Ünnepelni pedig igazán csak közösségben tudnak a keresztények. Szűcs Imre a jubileumi szentmisére azokat az atyákat is meghívta, akik valaha káplánként ezen a helyen kezdték papi hivatásukat, vagy az elmúlt években, évtizedekben hosszabb-rövidebb ideig szolgálták az itteni híveket.
Nemes Dóra
Fotó: Gergely Szilárd