Ez a templom szeretetáldozatból, személyes történetből és lélekből is áll...

facebook megosztás

Múlt szerdán ünnepelte a Felsőtemplom felszentelésének 75. évfordulóját a Jézus Szíve Plébánia. Szűcs Imre plébános a jubileumi szentmisére azokat az atyákat is meghívta, akik az elmúlt években, évtizedekben hosszabb-rövidebb ideig szolgálták a helyi közösséget. A Kanizsa négy olyan papot kérdezett a felsőtemplomi emlékeiről, aki káplánként itt kezdte hivatását.

A szolgálatok sokrétűsége, a hívekkel való szoros kapcsolat és a szentségek nyújtotta lelki élmények – ezekre emlékeznek vissza a legszívesebben az atyák, köztük dr. Rumszauer Miklós. Ugyan 2003 óta a kaposvári Szent Margit–Szent József Plébánián szolgál, de máig örömmel idézi fel hivatása kezdetét, annál is inkább, mert Nagykanizsán egy igazán pezsgő közösségi életbe csöppent.

– 1996-tól 2000-ig voltam itt káplán, dr. Koroncz László kanonok-plébános mellett, akit haló poraiban is áldok. Amikor megérkeztem, már sokat gyengélkedett, ennek ellenére a szellemi frissessége lenyűgöző volt. Páratlan irodalmi műveltséggel rendelkezett: minden prédikációjába belecsempészett legalább négy-öt versidézetet, de nemcsak magyarul, hanem görögül és latinul is...

Rumszauer atyára – a plébánia méretéből adódóan – itt vártak az első igazán nagy feladatok. Mégis azt mondja, pozitív kihívásként élte meg ezeket.

– Azt szokták mondani, hogy Magyarország egyik legvallásosabb zónája a Palócföld, a másik Zala, s azon belül is a kanizsai térség. Kezdő káplánként egy nagyon egyháztisztelő, ugyanakkor roppant befogadó közösségbe kerültem.

Akkoriban majdnem harminc különböző csoport működött a plébánián, köztük az újonnan elindult Antióchia is. Mindegyik közösség középpontjában más-más tevékenység állt, csak zenés szolgálatból legalább hatféle volt.

– Az itt töltött évek alatt sok újdonságba belevágtunk Némethné Horváth Emíliával, a Magvető Közösség vezetőjével – mondja dr. Rumszauer Miklós. – Például az országban az elsők közt tartottuk meg az iskolák közti versennyel egybekötött pünkösdi királyválasztást, egy időben pedig egyházközségi újságot is szerkesztettünk, Gásjú címmel. Noha már régóta Kaposváron élek, jó látni, hogy azok a magvak, amiket akkoriban elvetettünk, időközben szárba szökkentek, és van mit aratniuk a boldog utódoknak.

Kéthely jelenlegi plébánosa, Németh József 2006 januárja és 2007 áprilisa között volt káplán a Felsőtemplomban. Számára is az élő, nagy közösség és a sok-sok lelkiségi mozgalom miatt maradt emlékezetes a szülővárosában eltöltött szolgálat.

– A legnagyobb lelki élményt – a szentgyónások mellett – talán a kórházi látogatások jelentették: átadhattam a betegeknek az Úr Jézust az Oltáriszentségben, vagy lelki vigaszt nyújthattam nekik a kiszolgáltatott helyzetben... Azt hiszem, ilyenkor tapasztalja meg igazán az ember, mennyire a Jóisten kezében van a sorsa.

Németh József szerint a kápláni szolgálat helye nagyban meghatározza a papi hivatás későbbi alakulását, így volt ez az ő esetében is.

– A plébánián sok közösség életébe beleláttam: az ovis, illetve a gitáros misék, a jegyesoktatások, a keresztelési megbeszélések, vagy az időseknek szóló foglalkozások mind-mind lehetőséget teremtettek arra, hogy sok embert és életutat megismerjek: az egészen fiataloktól a nagyon idősekig, az egészségesektől a betegekig.

Néhány évvel később, 2013-ban Sifter Gergely köszönt el a búcsúmiséjén azzal, hogy a szívében egy kicsit mindig kanizsai marad. Gergő atya ugyanis majdnem öt évig volt itt káplán – ahogy tréfásan megjegyzi, ez még mindig több idő, mint amit azóta Tabon töltött plébániai kormányzóként, illetve plébánosként.

– Mindig szívesen jövök ide vissza, hiszen az itteni barátságok nagy része, hála Istennek, megmaradt – árulta el. – Szinte nem múlik el úgy év, hogy ne hívnának egy-két esküvőre, majd keresztelőre. Azokat a ma már 5-7 éves gyerekeket pedig, akiket annak idején még én kereszteltem, mindig nagyon különös érzés viszontlátni.

Gergő atya, ahogy Nagykanizsán, úgy a pár ezer lelket számláló Tabon is szoros kapcsolatot ápol a gyülekezettel.

– Számomra a kanizsai barátságok egyet bizonyítanak: ma már nem lehet úgy evangelizálni, hogy a pap elmondja a misét, utána meg bezárkózik a plébániára, abban a biztos tudatban, hogy következő vasárnap úgyis megint megjelennek a hívek a templomban. Ebben korántsem lehetünk biztosak: ha nem vagyunk része a közösségnek, akkor a tagjait sem fogjuk tudni megszólítani. Ezért ahová meghívnak, oda igyekszem elmenni. Az emberekben rengeteg olyan kérdés fogalmazódik meg, amit közvetlenebb környezetben talán bátrabban feltesznek. Sokszor nincs is többre szükségük, mint egy jó szóra vagy a puszta jelenlétünkre. De ebben is követnünk kell Jézust: végül is ő is elment az emberek közé, és így építette fel azt a közösséget, amit ma egyháznak hívunk.

A Felsőtemplom felszentelésének évfordulóját ünneplő szentmisén Világos Krisztián bárdudvarnoki plébános arról prédikált: minden templom jel. Ezzel Tomanek Péter is egyetért, aki 2009-től 2010 nyaráig volt káplán a Jézus Szíve Plébánián.

– Mindannyian hallhattuk, milyen áron készült el ez a templom – hangsúlyozta Péter atya. – Az emberek példátlan összefogásról tettek tanúbizonyságot. Az egyik itt szolgáló akolitus épp az imént mesélte, hogy még az ő édesanyja is segített az oltár felépítésénél. Ez a templom tehát nem pusztán hideg és kemény kövekből áll, hanem rengeteg szeretetáldozatból, személyes történetből és ekképpen lélekből is.

Tomanek Pétert a kanizsai időszakot követően Kaposvárra, majd Balatonszemesre helyezték, tavaly óta Kaposfüred plébánosa.

– Emlékszem, ahogy az ünnepi alkalmakon ez a templom faltól falig megtelt hívekkel: felemelő élmény volt annyi ember előtt misét mondani. Az első kápláni hely valóban meghatározó, és elmondhatom, hogy nagyon hálás feladat volt itt szolgálni. Minden segítséget, tanácsot megkaptam, amire szükségem volt, így Nagykanizsára mindig jó szívvel gondolok vissza.

Nemes Dóra

 

------

A Felsőtemplomot, egészen pontosan annak elődjét 1764-ben építették, s mire mai formáját elnyerte, számos változáson esett át. Történetébe a világháborúk is beleszóltak, például akkor, amikor a templom megnagyobbítására összegyűjtött százezer arany koronát hadi kölcsönbe kellett adni az első világégés idején. A bővítés ügyét Gazdag Ferenc püspöki biztos karolta fel újra, akit 1922-ben azért küldtek Nagykanizsára, hogy megszervezze a világi plébániát – a templom ugyanis addig a ferencesekhez tartozott. Gazdag Ferencnek nemcsak az épület állapotára, hanem a lelkipásztori munkára is gondja volt: egy időben már hat szentmisét kellett tartani vasárnaponként, olyan sokan keresték fel a Felsőtemplomot. További fejlesztések céljából megalapították a templomépítő bizottságot, ám kitört a második világháború, a püspöki biztost pedig áthelyezték. Krátky István, Nagykanizsa akkori polgármestere, a bizottság világi elnöke végül arra jutott: a keserves körülményekre való tekintettel nem új templomot építenek az Eötvös téren, ahogy eredetileg tervezték, hanem a régit bővítik ki. A kanizsaiak olyannyira magukénak érezték a Felsőtemplom sorsát, hogy mindenki hozzájárult valamivel a felépítéséhez: a gyerekek a zsebpénzükkel, az asszonyok a családi ékszerekkel, a fronton harcoló katonák a zsoldjukkal. Volt, aki kétkezi munkával segített. A téglák, a padok és a színes ablakok már azelőtt megvoltak, hogy az építkezés elkezdődött volna. A templom – Szűz Mária, Szent József és Lisieux-i kis Szent Teréz égi pártfogása alatt – 1942-ben készült el, és még abban az évben, november 8-án felszentelték.

------

A Felsőtemplomban tartott ünneppel éles kontrasztban állt egy pár nappal korábbi tragédia híre. November 5-én Texasban egy ámokfutó tüzet nyitott a vasárnapi istentisztelet résztvevőire egy baptista templomban. A vérengzésben huszonhatan meghaltak, az elkövető pedig öngyilkos lett. Néhány napja még arról szóltak a hírek, hogy lebontatják a templomot, ám miután vasárnap több mint félezren jelentek meg az istentiszteleten, eldőlt: a kápolnából emlékmű lesz. Az épületben ma már mindössze egy fakereszt található, és 26 szék, egy-egy szál rózsával. Szűcs Imre, a Felsőtemplom plébánosa az eset kapcsán azt mondta, a keresztények kiontott vére mindig az új vetés magva.

– Bármennyire értelmetlennek tűnik ez a fajta halál, mi keresztények hisszük, hogy aki az életét adja a hitéért, üdvözül, és másokat is elvezet Krisztushoz – mutat rá. – A gyilkos nemcsak az embertársai ellen követett el merényletet, hanem Isten ellen is.

Minden jog fenntartva! © KANIZSA MÉDIAHÁZ Nonprofit Kft.