Hachiko, a valódi hűség szobra

Kutyás gazdiknak szinte „kötelező” megnézni a hűséges akitáról, Hachiról készült filmet. Mindkettőt persze, mert az „eredeti” Japánban készült, harminc esztendővel ezelőtt, 1987-ben, „Hachiko története” címmel. Azonban sokkal többen látták és ismerik a Richard Gere főszereplésével forgatott „Hachi - A leghűségesebb barát” című, 2009-es reprodukciót. A lényeg a történet, és a kutya: aki – igen, aki – tényleg az ember legjobb és leghűségesebb barátja.Aki megnézi a filmet, pláne, ha kutyás gazdi is, az biztos, hogy nem bírja majd ki anélkül, hogy ne morzsolna el néhány könnycseppet a szeme sarkában a film végére. Én sem bírtam. Az eredeti film három évtizedes apropója adta az ötletet: elmesélem röviden a leghűségesebb barát történetét annak, aki még nem ismeri.

A kis Hachiko 1923 novemberében született Japánban, Odate városában. Gazdája Hidesaburo Ueno lett, a Tokiói Egyetem professzora, aki alig két hónaposan vette magához az akita kiskutyát. A felesége nem örült a dolognak, de annyira ragaszkodott a professzorhoz a kis kölyök – onnantól fogva, hogy meglátta a tanárt annak kutyatenyésztő ismerősénél –, hogy hazavitte magával. A japánok azt tartják, hogy az akita olyan kutya, aki saját megérzéséből és elhatározásából, egy életre választ gazdát magának. Így is történt. Az első pillanattól kezdve szoros kapcsolat alakult ki Hachiés gazdája között. Néhány hét alatt a professzor felesége is megenyhült, és megszerette az akitát. Innentől családtag lett, az egyetemi tanár kedvence. Ahogy Hachiko növekedett, egyre inkább eltávolodott a család többi tagjától, kizárólag a professzorhoz kötődött, csak felé mutatott ragaszkodást: senki másnak nem fogadott szót, csakis Hidesaburo Uenonak. Ha gazdája dolgozni ment, szomorúan bámult utána, és kedvetlen is maradt mindaddig, míg a szeretett gazdi vissza nem tért. Egy nap, miután Ueno professzor munkába indult, nyitva felejtette a kertkaput, amit a kutya ki is használt: kiszökött a házból, és gazdája után eredt. Egészen a vasúti pályaudvarig követte, ahol a férfi vonatra szállt. Hachi, miután elvesztette az ismerős szagot, leült, és türelmesen várt, egészen késő délutánig, mikor befutott a professzor vonata. Nagy volt az öröm, de még nagyobb a tanár meglepetése, hogy mit keres az állomáson a kutya .Ettől kezdve Hachiko mindennap kikísérte gazdáját az állomásra. Mielőtt a férfi vonatra szállt, hazaparancsolta a kutyát, aki látszólag el is ment, de az árusok később elmondták Ueno professzornak, hogy miután a vonat kifutott a pályaudvarról, Hachiko visszatért, lekuporodott, és egész nap várta, hogy gazdája szerelvénye megérkezzen.

A hűséges akitának ezután ez lett a napirendje: a reggelt és az estéket a szeretett gazdival töltötte, míg napközben az állomáson várta Ueno professzort. Hóban, fagyban, nyári forróságban, minden egyes nap. Ám egy este a professzor nem szállt le a vonatról: 1925 májusában szívroham végzett vele az egyetemen. Miután a tanár nem jött többé, a kutya vigasztalhatatlan lett. Nem érdekelte semmi, a napjait a vasútállomáson töltötte, míg este visszament az özvegyhez, annak vidékre költözése után pedig egy ismerős családhoz. Aztán néhány hónap múlva már nem ment vissza a családhoz sem, hanem az utcán kóborolt esténként és kora reggel, de napközben mindig az állomáson várta a gazdáját, az ő szeretett professzorát. Egy évtized telt el így, de Hachiko sosem adta fel a reményt. Az 1930-as évek elejére már mindenki ismerte a városban, és sokan gondoskodtak róla: ételt, italt adtak neki, hogy ne szenvedjen hiányt. Hachi, a leghűségesebb barát 1934 márciusában halt meg, végelgyengülésben (néhány feljegyzés szerint egy esztendővel később). Az akita hűsége olyan híres lett, hogy a Shibuya vasútállomáson, azon a helyen, ahol oly sok évig hiába várt a gazdájára, szobrot emeltek a tiszteletére (egyes feljegyzések szerint életének utolsó évében), majd később a szülővárosa, Odate is csatlakozott a kezdeményezéshez, és ott is emléket állítottak Hachi tiszteletére. A szobrok ma is állnak, rendületlenül, mint egykor a kutya is tette…

Dr. Papp Attila