Elpusztítjuk a környezetünket, mindent tönkreteszünk
Írásom címének azt a kérdést is adhattam volna: mit keresnek sícsizmák Nagykanizsa határában, egy kukoricaföldön? Ott, ahonnan eszünk?Már advent óta kerülgetem a témát, meg rakosgatom ide-oda a számítógépem asztalán e cikk fotóit. Igazság szerint nem akartam az ünnepeket elrontani vele, pedig lehet, hogy pont azt kellett volna. Mert arra lenne szükség, hogy a szomorú fényképek egy kicsit „fejbe kólintsák”az embereket, és összekapják magukat végre azok, akik teleszórják szeméttel Nagykanizsát és környékét. De mielőtt belevágnék, kérem az olvasót, hogy nézzen meg egy mindössze egyperces videót a National Geographic-tól. Jelentősége lesz, talán ettől, egy kissé máshogy fogja ízlelgetni szavaimat mindenki…
Karácsony óta kétszer is beszámolt róla a városi televízió, hogy a „Nettások” szélmalomharcot folytatva próbálják megtisztítani a szelektív hulladékgyűjtők környékét, alkalmanként több tonna szemetet szállítva el onnan, oda, ahova azvaló lenne: a bagolai szeméttelepre. Ez úgy látszik, jó néhány embernek nem megy, és ott dobják el a magukét, ahol éppen rájuk jön. Na persze, azért biztos megtesznek vele néhány száz métert, mert ugye, csak nem akarják majd utána nézegetni ocsmányságukat, nézegesse azokat inkább a másik utca lakója. És ez így megy már, mióta az eszemet tudom.
Sokat járom a város határát a két kutyusommal, azt hiszem, így mondták a régi öregek: a város határát… Ott sétálok, és gondolkodom erről a világról, ahol egymást érik a kukoricaföldek, búzatáblák. Szóval arra járok sokat, ahonnan aztán eszünk. A jófajta, magyar, dél-zalai, muraföldei mezőgazdasági termékeket. És nem tudom, hogy ki nem hallotta a mondást: ne piszkíts oda, ahonnan eszel, de valaki biztosan, mert bizony belerondított. Bele a tájba, bele mindannyiunk „asztalába”, vagyis inkább oda, ahonnan aztán, az asztalunkra kerül az étel.
Vigasztalan látványt nyújtott a hatalmas szeméthalom a jófajta, zsíros magyar termőföld szélén, Murafölde szívében, háttérbena „főváros” Zemplén utcájának toronyházaival. De főleg akkor kaptam dührohamot, mikor márkásabbnál-márkásabb sí csizmákkal szembesültem a rengeteg ruha, takaró és műanyag szemét között, mert igen, beletúrtam.
Bárcsak találtam volna valamit, ami a tettes nyomára vezethetett volna, mert bizony fel akartam keresni. Szívesen nekiszegeztem volna a kérdést, hogy akinek ilyen csizmákra telik – na meg azokra az utakra, ahol csúszkálhat vele – annak miért nem tellett arra, hogy az egész „cuccost” kivigye Bagolára. Körülbelül öt kilométert kellett volna még autóznia, hogy odaérjen, és nem hiszem, hogy 500 – 600 forintnál többet kellett volna fizetnie, hogy lerakhassa a szemetét. Persze, a ruhákat meg a sícsizmát elvihette volna a Máltaiaknak, vagy a Vöröskeresztnek is, a takarókat és plédeket pedig az állatmenhelyre, az árva kutyáknak jól jött volna. De nem, ehelyett „nagyon cselesen” megállt ott, ahonnan eszik a város, meg Dél-Zala, és jól összemocskolt mindent, majd – gondolom –mind, aki jól elvégezte a dolgát, hazament, talán a családjához, aztán megszidta a gyerkőcöt, hogy hogyan merészelte a papírzsebkendőt eldobni a kertben, dobja a szemétbe, ott van annak a helye…
Igen, ott lenne a helye, mint ahogy a szemétnek meg a szeméttelepen. És hiába a figyelmeztető, jó szó: emelkedik a bolygónk hőmérséklete, lassan kipusztulnak az óceánok, de szerintem nagyrészt süket fülekre talált Áder János köztársasági elnökünk katasztrófát jósoló figyelmeztetése is.Mindegy (?) is, mert egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül az emberiség. A szennyezett levegőtől fuldoklik Ázsia, a műanyagszemét elborítja lassan a Csendes-óceán déli részét, olajtól szennyezett a Közel-kelet, nemsokára elolvadnak a sarkkörök, míg lassan 8 milliárdan leszünk, és nincs megállás. Zabáljuk, herdáljuk a saját Földünk, ennek a gyönyörű kék bolygónak a maradékát, még több állatfajt pusztítunk ki, igazi természetet már csak a „természetvédelmi területeknek” elkeresztelt rezervátumokban láthatunk. Minek írjam tovább, szerintem azt nemigen fogja érdekelni, akinek, akiknek tulajdonképpen szántam.
Amolyan zárszóként térjünk akkor vissza arra a bizonyos, egyperces felvételre. Az egyik legszomorúbb jelenet volt, amit valaha láttam: egy csontsoványra fogyott, haldokló jegesmedve utolsó óráit örökítette meg egy természetfotós. Ebben a kis filmben minden benne van, amin egy normálisan gondolkodó embernek el kellene töprengenie. Egy állatfajt a kihalás szélére sodortunk azzal, hogy a környezetünk folyamatos szennyezésével megemeltük bolygónk átlaghőmérsékletét, ami miatt szép lassan – illetve ma már félelmetes gyorsasággal – elolvasztjuk természetes élőhelyét. A haldokló jegesmedve utolsó erejével még megpróbál egy „emberi” kukában kutatni, hátha talál valami élelem-maradékot, majd lefekszik, és szép lassan elalszik. Szégyen, amit a Földdel teszünk: és ha nem állunk le, nemsokára pont azt kapjuk ezért, amit érdemlünk…
Dr. Papp Attila