Nincsen probléma, csak megoldandó feladat

Már a gyerekkori focicsapatában is kapitánynak választották, és ezt a vezető attitűdöt azóta sem bírta magáról lerázni – mondjuk nem is akarta –, hiszen mára a nagykanizsai önkormányzat által működtetett intézményeket ellátó gazdasági szervezet igazgatója, nem mellesleg egy sikerekkel büszkélkedő egyesület elnöke is. Ki nem állhatja a „langyos állóvíz”, meg a „ráérünk arra még” helyzeteket, mindig valami jobbat akar csinálni abból, amivel szembetalálkozik. Már az iskolás évek alatt is „megrögzött” lokálpatrióta volt, igyekezett minden városi rendezvényen részt venni, csavargás helyett pedig, inkább hosszú órákig bámulta a tévét, mikor az a Nagykanizsa jövőjéről döntő önkormányzati közvetítéseket sugározta. Horváth István, a KonTuRplusz egyesület elnöke az elmúlt esztendőkben a város életének egyik meghatározó figurája lett, most pedig ismét nagyot „alkotott”: sikerült a Csónakázó-tóhoz csábítania a Spartan Race következő futamát, na meg persze, azzal együtt vagy 30 ezer embert…

Nézem ezt a négy évtizedet megélt, három gyermeket nevelő családapát, hallgatom, ahogy fáradhatatlanul mesél múltról és egy általa elgondolt jövőről, és „simán” megértem azt a gyerekkori történetét, mikor a hőn áhított, akkortájt csúcsmodellnek számító Commodore 64-típusú számítógép és egy Junoszt kistelevízió megszerzése érdekében besegített édesanyja kereset kiegészítésébe, így például a fűnyírásba a keleti városrészben, vagy az újság kihordásba, miközben a haverok mellette fociztak és bicikliztek. Horváth István egy olyan ember, aki szerint az erős akaratnak lehetetlen útját állni. És ezt olyannyira így gondolja, hogy eddig még nem is volt olyan palánk, amelyen valahogy ne tudta volna magát átküzdeni: akár a mindennapokat, akár a mára oly népszerű „spártai” futamot vesszük is alapul…

– Ízig-vérig nagykanizsai kötődésű vagyok, hiszen itt születtem, ez a hazám – és ezt ne írd idézőjelbe… Itt jártam általános, majd középiskolába, itt ismertem meg a szerelmet, itt döntöttem el, mi leszek, ha nagy leszek – gondolkodik el Horváth István, a Nagykanizsai Gazdasági Ellátó Szervezet igazgatója. – A Cserhátiba jártam, és már akkor eltökéltem: engem a műszaki terület, a mérnöki tudományok vonzanak, ezért gyártástechnológus akarok lenni, és így az életem ladikját is e területen lavíroztam tova. A középiskola kapuján, mint számítástechnika-gyártástechnológus sétáltam ki, majd megismerkedtem a feleségemmel, aki bizony nagyon is inspirált arra, hogy jó lenne egy főiskolai oklevéllel is gazdagítani a repertoárt. Így Pécs következett, a Pollack, ahol épületgépész diplomát szereztem, a főiskola után visszajöttem Kanizsára, és munkát kerestem magamnak.

– Ekkortájt történt, sőt, tulajdonképpen már a középiskolában is törekedtem arra, hogy a lehető legtöbb kanizsai rendezvényen – például a március 15. napi zászlófelvonások, az augusztus 20-i kenyérszentelés, vagy akár az 56-os forradalmárok októberi ünnepe – részt vehessek a barátaimmal. Valamilyen belső késztetés miatt már kamaszkorom óta érdekelt a város működése: előszeretettel néztem a városi közgyűléseket, és érdeklődve hallgattam az érveket és ellenérveket egy-egy, Nagykanizsa életét meghatározó döntéssel kapcsolatban. Ez a szokásom azóta is megmaradt, ha csak tehetem, megnézem, meghallgatom a városi közgyűlés történéseit.

– Említetted, hogy munkát kerestél magadnak, mikor visszatértél Pécsről: első munkahely, első élettapasztalatok?

– Akkori párommal – most már a feleségem - eldöntöttük, hogy nem megyünk el Dél-Zalából, itt fogjuk megkeresni a kenyerüket – mondja határozottan a NaGESZ igazgatója. – Eltökéltségünket szerencse kísérte, hiszen nekem a szakmámban sikerült elhelyezkednem: épületgépész lettem egy kanizsai vállalkozásnál, majd egy energetikai cég következett, ahol szintén mérnökként tevékenykedtem, fő profilunk pedig társasházak energetikai szempontú felújítása volt. Tízemeletes toronyházak kazánházainak és fűtésrendszereinek felújítására emlékszem vissza azóta is jó szívvel: ennek idestova majd két évtizede, a kétezres évek legelején történt.

– Gondolom, rengeteg mérnöki tapasztalatot szereztél ekkortájt, akár egy életre valót is – szegezem a kérdést a „civilben” a KonTuRplusz egyesületi elnök, háromgyermekes apukának. – Azt feltétlenül, sőt, egy idő után rutinszerűvé vált az egész, ami már nem volt elég, nem kötött le, nem elégítette ki a kíváncsiságomat, így elérkezett az ideje az újabb munkahelyváltásnak. Ekkor adódott egy lehetőség a zalakarosi önkormányzatnál, ahol beruházási ügyintézőként állhattam munkába, fő feladatom pedig – a titulusomtól függetlenül – az volt, hogy vezényeljem le a Zalakarost érintő összes fejlesztést és beruházást. Hat évig dolgoztam a fürdővárosban, és itt szembesültem igazán azzal, hogy én azt szeretem, én úgy érzem jól magam, ha valami kézzelfogható, maradandó dolgot tehetek le az asztalra. Néhanapján, ha kimegyek Karosba a családdal, még ma is azon kapom magam, hogy mutatom, magyarázom a gyerekeimnek: ez az épület, na meg az az utca is hozzám kötődik valamilyen szempontból. Hiába, a mérnöki véna ilyen: szeret teremteni…

– Az újabb munkahelyváltást a kanizsai városrehabilitáció hozta el nekem, amelynek kezdete Cseresnyés Péter alpolgármesterségének elejéhez köthető. Ekkor kaptam egy felkérést, hogy mi lenne, ha? A feladat nagyon is vonzott, hiszen most „nagyban”, és a szülővárosomban próbálhattam ki azt, amit Zalakaroson hat évig gyakoroltam. A Vagyongazdálkodási Zrt. létrehozott egy külön, divíziós csoportot a városrehabilitáció levezénylésére, és ennek a csapatnak lettem először a tagja, majd később a vezetője. A városunk nagyszabású megújítása tulajdonképpen már 2009-ben elindult az előkészítő munkákkal, majd az első látványos beruházás az Erzsébet tér rekonstrukciója volt, amely főterünket 2012 nyarán adhattuk át a város számára. Ezen idő alatt is próbáltam a lehető legtöbbet kihozni, és akár túl is teljesíteni az elvárásokat, így például egy karácsonyi rendezvényünk keretében sikerült a térre hozni egy korcsolyapályát, amely azóta is állandó résztvevője az adventi programoknak. Ekkortájt ültem vissza az iskolapadba, hogy egyszer majd közgazdász (is) lehessek, ha akarok. Az lettem, a sulit a Pannon Egyetem kanizsai kampuszán végeztem, itt ismerkedtem meg sok olyan ismerősömmel, akikkel aztán „ezerrel” vetettük bele magunkat a városért való gondolkodásba. Lehota Jánost említeném, aki most a polgármesteri kabinet vezetője, és aki elcsábított a civil egyesületek világába. A KULCS tagsággal kezdtem, az emlékezetes, 2012-es adventi szeretetlánc-fűzéssel, amellyel rögtön felállítottunk egy magyar-rekordot is, és amely adventi ünneplés mára egy egész hónapon át tartó, több ezer embert csalogató „kanizsaikummá” – Balogh Lászlótól kölcsönvéve a kifejezést – nőtte ki magát.

– Majd a KonTuRplusz következett a civil életben, amelynek egy ideje már az elnöke vagyok, és amely vezetése a hobbimmá is vált, hiszen rajta keresztül élem ki lokálpatriotizmusomat. Faltam ezt követően a tudást úgymond, hiszen a munka mellett folyamatosan képeztem magam: jártam az építőmérnökire, közbeszerzési referens, középfokú borszakértő és sommelier, valamint kulturális rendezvényszervező végzettséget is szereztem annak érdekében, hogy minél nagyobb rálátásom legyen arra, amit csinálok – sorolja Horváth István. – Munkahely terén is váltást hozott számomra időközben a sors. Előbb a nagykanizsai kórház Sürgősségi Betegellátó Osztály (SBO) korszerűsítésének voltam a projektmenedzsere, majd 2014-ben megalakult a NaGESZ, városunk gazdasági ellátó szervezete. Most már 3 esztendeje is elmúlt, hogy igazgatom, sőt, mivel a kezdetek óta vezetem, egy kicsit „saját gyermekként” is tekintek rá.

– És vele, hogy így megszemélyesítsem kicsit ezt a saját gyereket, szóval vele mik a távolabbi tervek? Felneveltük, útjára bocsátottuk, és jöhet egy újabb nagy falat?

– Nem, nézd, pont ezért vannak az életemben az egyesületek – mondja határozottan, szinte ellentmondást nem tűrően Horváth István. – A kreatív, tenni akaró énemet, ha azt műszaki-gazdasági vonalon már nem tudom kiélni, akkor átemelem a munka utáni civil életembe. A borászat, a kulturált borfogyasztás népszerűsítése a helyi termelők bemutatásával, és persze a várost megmozgató nagy rendezvények: úgy érzem, hogy itt élhetem ki magam, és így tehetek még nagyon sokat a közösségért, Dél-Zaláért. Amúgy, szinte átszövi az életemet – rendkívül szerencsés módon – az, hogy bárhová is kerüljek, ott mindig menni, ötletelni, nyomulni, irányítani szeretnék, felkavarni az állóvizet, ahogy mondani szokták. Már az iskolákban is mindig valamilyen megbízott voltam, közben egy évtizedig fociztam, ahol egy idő után csapatkapitány lettem, majd ugyanezt éltem meg a civil szférában is. Egyszerűen nem bírom a tétlenséget, a „jól van ez így, ahogy van”, meg az „ej, ráérünk arra még” egyáltalán nem az én stílusom. Talán ez lehet az oka ennek a folyton gondolkodó, irányító szerepkörömnek. A habitusom olyan, hogy mindig tenni akarok, mindig jobbat akarok kihozni abból, ami éppen van…

– KonTuRplusz: milyen céllal hoztátok létre?

– A KonTuR-t a nagy, egész várost megmozgató, sőt, a térségünk lakosságát, illetve a turistákat is idecsalogató rendezvények megszervezésére hoztuk létre, illetve arra is, hogy egy kissé megújítsuk azt, ami már megszokottá vált. Így adtunk új lendületet a város napjának, a dödölle fesztiválnak, és azt hiszem, nem nagyképűség tőlem, ha kijelentem, hogy elértük, amit az induláskor célként fogalmaztunk meg. De minden gondra, igényre igyekszünk választ adni, így például az Erzsébet tér északi oldalán található, volt nyomda épületén – szó szerint rajta – rendezett plakátkiállításunk is ezt a célt szolgálja. Aztán közreműködtünk egy kajak-kenu országos rendezvényen, a kulturális borfogyasztást népszerűsítő BorozzuNk rendezvényünk van, és elindítottuk a Csónakázó-tó önálló weboldalát (csotonk.hu), illetve, most már „ezerrel” készülünk eddigi talán legnagyobb dobásunkra, a Spartan Race áprilisi, nagykanizsai futamára.

– Sokat hallhattunk már a „spártai” rendezvényről, hogy embert próbáló pályákon kell csúszni-mászni a résztvevőknek, vízben, sárban, vagy éppen 25 kilós zsákot felvinni egy meredek domb tetejére. Na de, mit fog jelenteni az áprilisi futam Nagykanizsa és térsége számára?

– Egy elképesztő hétvégi tumultust az egész városban, járművek százait a Csónakázó-tónál, turisták ezreit a belvárosban, a boltokban, az éttermekben. Illetve, már most „elkelt” szállásokat Dél-Zalában, vagyis egy nagyon intenzív szombati napra készülhet egész Murafölde, 2018. április 14-én. Hogy világraszóló esemény lesz ez a városunk, illetve Dél-Zala életében, azt a 10 ezer versenyző, na meg a legalább ennyi érdeklődő szavatolja majd. Kisebb érzelmi sokkot okozott, hogy, mikor megnyílt a versenyre való jelentkezés lehetősége, már az első napon 6 ezer ember regisztrált. Nem szégyellem, elkaptak az érzelmek: akkor fogtam fel igazán, hogy micsoda lehetőség ez a bemutatkozásra Murafölde fővárosának, és azt is, hogy mekkora felelősség hárult ezzel ránk, hogy méltó módon megfeleljünk ennek a nemzetközi erőpróbának. Szerte Európából, sőt, a tengerentúlról is érkeznek majd résztvevők Dél-Zalába, most tényleg a figyelem középpontjába kerül Nagykanizsa, és ez a mi felelősségünk, akik ezt idecsábítottuk.

– Azt hiszem, bátran mondhatjuk, hogy jelentős gazdasági hatásai vannak-lesznek annak az áprilisi szombatnak, hiszen még regisztrálni sem lehetett a versenyre, csak bejelentették a nagykanizsai helyszínt, mikor már elfogyott városunkban az összes szállás a Spartan Race hétvégéjére, sőt, a környékünkön is teltház közeli adatokról éreztek hírek. Gondoljunk csak bele, ideérkezik 10 ezer versenyző, és további 5-10 ezer családtag, kísérő, érdeklődő április 14-én. Több ezer gépkocsi rója majd várható abban a néhány napban a város útjait, és éppen ezért mindent megteszünk annak érdekében, hogy a tömegközlekedés a lehető legjobban ki legyen használva azon a hétvégén. Természetesen külön buszok indításán is gondolkodunk, de remélhetőleg szép, tavaszias idő lesz, és ezrek fogják biciklivel, vagy gyalog megközelíteni a Csónakázó-tavat, ahogy persze ajánljuk mindenkinek a kanizsai Közösségi Bérkerékpár Rendszer igénybevételét is.

– A Csó-tóhoz vezető úton természetesen forgalomirányítás zajlik majd, ami nélkül elképzelhetetlen lenne a több ezer autó parkolásának a megoldása – ecseteli a KonTuRplusz egyesület elnöke. – Kint, a tónál pedig nem csak kizárólag a versenyé lesz a főszerep, hiszen tekintettel a sok ezer turistára, fel szeretnénk állítani, azaz inkább körbe szeretnénk keríteni egy jó nagy placcnyi részt, ahol Nagykanizsa, és Murafölde háztáji kistermelői – kézműves sajtok, méz, különleges gyümölcskészítmények –, borászai kínálhatják majd portékáikat a hazai és külföldi vendégeknek. Senki nem marad éhen, hiszen széles repertoárral vonul fel a helyszínen a gasztronómia, tehát lesz étel-ital bőséggel, és persze várjuk a családokat is, hiszen kifejezetten a gyerekek számára is lesznek futamok, na meg rengeteg játéklehetőség. Sőt, a KonTuRplusz egyesület egy after party-szerű, szórakoztató programot is fog majd a Csónakázó-tó partjára érkező vendégeknek nyújtani, azért, hogy a kemény nap után egy jól megérdemelt partin lazulhassanak el velünk a versenyzők, akár éjszakába nyúlóan is.

– Gondolom a környékbeli szállásadók forgalma is megugrik majd azokban a napokban…

– Már most sok visszajelzést kaptunk, például a panziótulajdonosoktól, hogy sok vendég nemcsak egy, hanem bizony két vagy három éjszakára is szállást foglalt magának, tehát marad, és bizonyára körülnéz majd egy kicsit Muraföldén, Dél-Zalában. Természetesen várható, hogy roskadásig telnek vásárlókkal azon az április 14-i hétvégén a boltok és áruházak, na meg éhes emberek ezrei szeretnék majd megkóstolni a dödöllét, vagy elnyalni egy fagyit, megnézni az Erzsébet-teret, felmenni a Csó-tó kilátótornyába. Tehát a Spartan-ban rejlő gazdasági lehetőség mellett a turisztikai érték sem elhanyagolható, hiszen volt olyan kommentelő, amikor városunkat hirdették ki leendő helyszínként, hogy jó-jó, de hol van ez a Nagykanizsa? Nos, most sok ezer ember fogja megtudni ezt, sőt, meg is ismerni a kanizsai vendégszeretetet. Említést érdemel még a Spartan Race emberek egészségére gyakorolt hatása, hiszen milyen csodálatosak az emberek reakciói: sok környékbeli ismerős és ismeretlen csak azért kezdett el edzőtermekbe járni, erősíteni, mozogni, mert meg akarja magát próbáltatni a „spártaiak” terepének egyik vagy másik akadálypályáján.

– Ha már a pályák kiépítésére terelődött a szó: gondolom nem a verseny előtti pénteken állnak majd neki?

– Így igaz, legalább két héttel a Spartan futama előtt megjelennek majd a városban a rendezvényt lebonyolító cég szervezői, segítői. Körülbelül félezer ember érkezik április legelején Nagykanizsára, akik konkrétan a pálya kialakításában, illetve a verseny egyéb előkészületeiben vesznek majd részt. Sőt, rengeteg olyan fanatikus versenyző van, aki már hetekkel előbb itt lesz, és „teszteli” a leendő pálya helyszínét, vagyis a nagykanizsai víztározót körülölelő erdőket – hangsúlyozza Horváth István. – Az, hogy konkrétan milyen akadálypálya kerül kiépítésre, az titkos, vagyis meglepetés, de vannak állandó, épített akadályok, mint például a palánk- vagy kötélmászás, aztán biztos szerepet kap a kilátótornyot övező, hatalmas domboldal, ahogy az erdei sétautak, na meg persze talán maga a tó is. A szervezők már jelezték, hogy csodálatos ez a tó, és felmerült bennük annak bevonása a versenybe. Több, mint húsz akadály biztos, hogy kialakításra kerül, és összességében maximum nyolc kilométer hosszan elnyúló, embert próbáló „feladvánnyal” kell majd szembe nézniük azoknak, akik a rajtvonalhoz állnak.

– Te mikor találkoztál először ezzel a „spártai” megpróbáltatással?

– Majd egy évtizedig futballoztam, majd dolgos, de mozgásszegény esztendők következtek. Éppen ezért, az egészségem megőrzése érdekében – na jó, meg a feleségem rábeszélő-képességének köszönhetően: „István, a három gyereket fel is kell nevelnünk” – kezdtem el edzőterembe járni a tavalyi év elején. Akkor szóltak nekem az edzőpartnereim – ma már csapattársaim –, hogy van egy ilyen lehetőség, nem lenne-e kedvem magam, illetve az akaraterőmet és állóképességemet megmérettetni rajta. Volt kedvem, így Veszprém lett az első helyszín, ahol részt vettem, majd következett a Veszprémtől nem messze fekvő Eplény. A feleségem nemcsak szurkolómként, hanem résztvevő csapattársamként kísért el az első „csatába”, és az eplényi helyszínen már a tízéves fiam is velem együtt küzdött a furfangos módon kiépített pályák sokszor leküzdhetetlennek tűnő nehézségeivel. Nos, itt, Eplényben tapasztaltam meg először igazán azt, hogy mit jelent túllépni a saját korlátaimon és kilépni a saját komfortzónámból, feszegetni a teljesítőképességem határait.

– Mit, vagy kit kellett legyőznöd ehhez?

– Mindenekelőtt magamat: az akaraterőmnek kellett győzedelmeskednie saját magam felett. Esős időben kellett egy 25 kilós homokzsákot felcipelni egy kisebb hegy tetejére. Végül sikerült… Egyébként még Veszprémben egy ehhez hasonló pillanatban ötlött fel bennem az a gondolat, hogy van nekünk egy egész alkalmas helyszínünk Nagykanizsán, mi lenne, ha megpróbálnánk a Csónakázó-tóhoz csábítani a spártaiakat? Hát, végül ez is sikerült…

Dr. Papp Attila