Ünnepi könyvek – nekünk…

Az Ünnepi Könyvhét attól válik igazán ünneppé Nagykanizsán, hogy sok helyi vagy a városhoz kötődő szerző kifejezetten erre az alkalomra időzíti új kiadványának megjelentetését. Nem volt ez másként idén sem. Az új kötetek közül kettő ráadásul Nagykanizsa kultúrtörténetének egy-egy érdekes szegletébe enged betekintést.

Kardos Ferenc néprajzkutatónak, a Halis István Városi Könyvtár igazgatóhelyettesének legújabb kiadványa  – A nagykanizsai Központi Temető kulturális kalauza – azért is izgalmas, mert befejezhetetlen és sohasem lehet teljes egy élő temető esetében.A szerző szerint tudatosan töredékes és vállaltan szubjektív a könyv, amely ugyanakkor a folytatás szándékával készült el.


A kulturális kalauz másként mutatja be a temetőt, mint ahogyan eddig gondoltunk rá… (Fotó: Gergely Szilárd)

– Sokszor kerültem olyan szituációba, hogy a Kanizsáról elszármazott barátok, írótársak megkértek, kísérjem el őket a temetőbe, mert szeretnének virágot vinni valamely sírhoz vagy emlékhelyhez. Rózsás János nyughelyét meg tudtam mutatni, mert ott voltam a temetésen, de sokakét nem – magyarázza Kardos Ferenc. – Felvetődött bennem az is, hogy érdemes lenne egyszer bemutatni, milyen szép részei vannak a kanizsai temetőknek, alapvetően a „megemlékezés-kultúra” vezetett arra, hogy belevágjak ebbe a nagyszabású, hosszabb távú munkába.

A szerző célja, hogy a mai tizen-, huszon- és harmincéves korosztály fedezze fel neves kanizsaijait– tanárokat, barátokat –, tovább ápolja emléküket, ezért a mostani kötetben elsősorban olyanokról ír, akik a 2010-es évek környékén hunytak el, s akikre a fiatalok még emlékezhetnek gyermekkorukból, mert például tanultak tőlük – mint Bagonyai Attila sakkmestertől vagy az irodalmár Pék Páltól. A kiadványban több mint hetvenen szerepelnek, akik ráadásul nemcsak egy bizonyos közösség számára voltak meghatározók, hanem a városért is sokat tettek.

– Mindenképpen számítok az olvasók visszajelzésére, mert, hangsúlyozom, a munka nincs befejezve. Aki nem szerepel ebben a könyvben, az nem kimaradt, hanem még pontosításra szorulnak az életrajzi adatok, vagy a sírhelyben történt változás – az emlékhelyek sora jelentősen bővülni fog. A kötetben olvasható életrajzok eltérő terjedelműek: nem lexikont szerettem volna, hanem egy olyan kalauzt, amely másfajta megközelítésből mutatja be a temetőt, mint ahogy gondolunk rá. A kötet ilyen szempontból kísérlet.

A kulturális kalauzt a jövőben valószínűleg „átköltöztetik” az internetre, hogy egy digitális gyűjteményként folyamatosan bővíteni, pontosítani lehessen az anyagot. Erre azért is szükség van, mert Kardos Ferenc szerint a sokak által Móger-kertként is emlegetett temető élő, folyamatosan változó hely, ahol rendszeresen helyeznek át, vagy éppen újítanak fel sírokat, mint legutóbb az egykor Kanizsán szolgált ferences szerzetesek kriptáját.

Kocsis Katalin, Nagykanizsa zenetörténetének a kutatója, a Katalisztblog szerzője szintén a város múltjába kalauzolja az olvasókat egy primadonna életén keresztül.


Práger Hermina korának celebje volt

– Práger Hermina 1857-ben született Nagykanizsán, az édesapjának a mai Erzsébet tér 20. környékén volt egy boltja. Hermináék többen voltak testvérek, ő a második legfiatalabb volt a sorban, és különösen szép hanggal volt megáldva – mondja Kocsis Katalin. – Szinte végzetszerű, ami történt vele: legidősebb nővére, Eugénia ugyanis beleszeretett egy német származású, de Bécsben élő muzsikusba, amikor az éppen Nagykanizsán vendégszerepelt. A szerelmesek összeházasodtak, Hermina előtt pedig kitárultak a kapuk a világhírnév felé: újdonsült sógora révén eljutott a zenei élet akkori fővárosába, s csakhamar a bécsi operaház szólistája, azaz császári és királyi udvari énekes lett.

A mezzoszoprán Práger Herminának nagy hangterjedelme volt, ennek köszönhetően – egyedülálló módon – estéről estére a legkülönbözőbb szerepekben lépett a közönség elé. Hermine Braga néven fényűző karriert futott be, Kocsis Katalin szerint korának celebje volt. A bécsi álom mindössze tíz évig tartott: Hermina megállapodott, énektanár lett, és előbb Párizsban, majd Bécsben nyitott magániskolát – onnantól kezdve már kevesebb rivaldafény jutott neki. Az életéről szóló könyv, A Nagykanizsáról a bécsi operaház színpadára – Práger Hermina – tulajdonképpen egy sorozat második része.

– Korábban a tragikus sorsú Erdősy Eugéniáról született egy hasonló formátumú kiadvány. Ő is Nagykanizsáról indult, és pályája csúcsán meghódította Berlint. Egyébként még az is elképzelhető, hogy ismerte Herminát, hiszen kortársak voltak, de erről semmiféle információt nem találtam – egyelőre. Az igazság az, hogy amikor belefogtam Hermina életének a kutatásába, nem is számítottam arra, hogy találok annyi forrásanyagot, amely egy önálló kötetre elég lehet. Ám az osztrák újságok, a régi hivatalos iratok, és nem utolsósorban a nagykanizsai lapok, amelyekben először olvastam a nevét, bőséges információval elláttak.

Kocsis Katalin írt egy hosszú listát arról, kik azok a nagykanizsai származású muzsikusok, akiknek a történetét szeretné megörökíteni. Mellettük Práger Hermina sógora is felkeltette az érdeklődését, aki külföldiként is nagyon sokat tett a korabeli Nagykanizsáért – a szakember a napokban ezért Bécsbe utazik, és újra beleveti magát a kutatómunkába.

Nemes Dóra