1111 évvel ezelőtt megérttettük Nyugat-Európával: a Kárpát-medence a magyaroké – III. rész

1111 esztendővel ezelőtt, ezekben a napokban zajlott az úgynevezett „pozsonyi” csata: a magyarok a mai Pozsony térségében tönkreverték a hatalmas, nyugat-európai – elsősorban bajorokból álló – sereget. A csata tulajdonképpen Pannónia, azaz a dunántúli térség birtoklásáért folyt, de a magyar győzelem jelentősége már túlmutatott ezen. 907. július elején eldőlt, hogy nemcsak az egykori Pannónia, hanem bizony az egész Kárpát-medence Árpád népéé, akik új hazára leltek a Duna és Tisza mentén, a Balaton partvidékén, Erdély hatalmas erdőségei és fennsíkjai között. 1111 év telt el azóta, de a magyarságot senki nem űzhette el innen: ez a föld a miénk…

A magyarok a győztes pozsonyi csatát követően sorozatosan, szinte évenként törtek be a bajor, szász, sváb területekre és „Frankföldre”, valamint Thüringiába is. Azonban Berengár király – a magyar „veszedelemtől” való félelmében –, még 904-ben szövetséget kötött velük, így Itáliába nem vezettek hadat. Mikor 907-ben meghalt Árpád, fia, Zoltán választatott fővezérré. A magyarok folytatták a germánok háborgatását, a területeikre való betöréseiket, ezért, no meg a tehetetlen német csapatok miatt,Arnulf bajor herceg 9 évi fegyverszünetet volt kénytelen kötni a Kárpát-medence uraival, és szabad átvonulást is biztosított a földjén át,a nyugati irányba kalandozó magyar seregeknek.

Így 917 és 919 között a magyarok már Baselig, Brémáig, Metzig és Reimsig hatoltak. Majd 921-ben Berengár segítséget kért tőlük a saját alattvalói ellen, így az érkező magyar csapatok végigrabolhatták egész Itáliát. 924-ben újra betörtünk Itáliába, majd az Alpokon átkelő magyarok egészen a Toulouse grófságig nyomultak előre, a Rhone völgyén át. 926-ban a magyar támadások kétirányúak: egyrészt Augsburg, Lotharingia és Reims felé, másrészt Lombardia és Róma felé irányulnak. Ekkor foglalják el őseink a Sankt Gallen-i bencés kolostort is.

A 924 – 925. évi hadjárat Szászország ellen folyt, ahol az egyik magyar fővezér fogságba is esett. I. /Madarász/ Henrik (919 – 936) szász herceg és német király a fővezér szabadon bocsátása és éves adó fizetése fejében 9 évnyi békét kötött a magyarokkal. A leleményes I. Henrik a béke éveiben egyébként állami feladattá tette a várépítést, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok elleni védekezésben ez a leghatásosabb eszköz. A hadsereget is átalakította, és a fő fegyvernemmé immár a páncéllal, vérttel és fémpajzzsal is védett, pallossal és hosszú lándzsával felszerelt nehézlovasságot tette.I. Henrik 932-re már elég erősnek érezte csapatait ahhoz, hogy megtagadja a magyaroknak fizetendő éves adót. Őseink erre, 933 kora tavaszán betörtek Szászországba. A portyázó magyar csapatok egyikét megsemmisítették a nehézlovassággal is rendelkező, szász és thüringiai fegyveresek. A magyar fősereg 933. március 15-én találkozott a német haddal az Unstrut folyó mentén, Riadénál. A zárt rendben közeledő német nehézlovasság a magyar cseles hátrálásra nem bomlott föl, és nem kezdett üldözésbe, így a magyarok nem bírhattak velük, és elszenvedték az első, komolyabb vereségüket a németektől.

Így, 933 után elsősorban Franciaországba, Bizáncba és Itáliába ütöttek be zsákmányolni a magyar kalandozók, de 934-ben elérték Attikát és Konstantinápolyt, „megfordultak” Capuában, Otrantóban, majd Aquitániánál pedig elérték az Atlanti-óceánt is. 938-ban a magyarok ismét német földre támadnak, de megint vereséget szenvednek. Visszavonultukban őseink, dühükben kegyetlen módon mészárolták le az eléjük kerülő germán lakosságot, egy városban például 120 papot és apácát öltek meg. Ekkorra már egyértelműen látszik Madarász Henrik előrelátásának és újító hadsereg-politikájának a gyümölcse. A kalandozó magyarok 943-ban ismét – kisebb – vereséget szenvednek Bajorországban, majd aztán újfent a Balkánt dúlják, amiért Bulgária és Bizánc is adófizetőivé lesz a magyaroknak, 15 esztendőn át. 948-ban Itáliában rabolnak, azonban a 950. évben Henrik bajor herceg betör a Dunántúlra, és egészen a Rábáig dúlja az ekkor már magyar vidéket.

952 körül az erdélyi Gyula,valamint Verbulcs Bizáncban felvette a keresztséget, és Hierotheosszal, Turkia missziós püspökével tértek vissza. Annyi bizonyos, hogy 952-ben II. Berengár itáliai király hűbérurául ismerte el I. /Nagy/ Ottó (936 – 973) német királyt, és a veronai, valamint az aquileiai őrgrófságokat átengedte Henrik bajor hercegnek. Azonban 954-ben, Berengárnak az Ottó ellen fellázadó fia, Ludolf sváb herceg és veje, Konrád lotharingiai herceg szövetséget kötött a magyarokkal. Bulcsu és Lél (Lehel) vezérek a szövetségeseik kérésére, még ez évben ismét Nyugat-Európát dúlták: Köln, Maastricht, Cambrai, Laon, Reims és Chalons vidékét. Majd 955 tavaszán, a még mindig lázadó bajorok biztatására, ismét támadásra gyülekeztek a magyar seregek. Eközben meghalt Zoltán, és a helyébe Taksony lépett a magyar fővezéri „poszton”.

955 nyarának elejére Bulcsu és Lél az addigi legnagyobb, támadó magyar sereget gyűjtötték össze, majd június végén adófizetésre szólították fel Ottót. Ezt ő megtagadta, de jelezte békeszándékát egy csekély ajándék „kíséretében”. Ezt a magyarok gyengeségnek vélve, 955. július végén betörtek Bajorországba, de szabadon raboltak a sváb területeken is. Ostrom alá vették Augsburg városát, amit Udalrik püspök és fivére, Dietpold, a püspöki haderő parancsnoka védett. A magyar támadók nem bírtak a várral, és 955. augusztus 8. napján még az egyik magyar alvezér is elesett a heves ostrom közben. Eközben Ottó,Ulmban nagy sereget gyűjtött, és megindult Augsburg felé. Szász csapatokat csak kis részben tudott maga mellé állítani, mert eközben az elbai szlávokkal is folyt a germánok területvédő háborúja.

A magyar sereggel való összecsapásra a Lech folyó bal partján került sor, 955. augusztus 10. napján. A magyarok a zárt rendben támadó, páncélos, német nehézlovassággal szemben vereséget szenvedtek ugyan, de nem megsemmisítőt. Azonban az őket kitartóan üldöző német seregek, valamint a bajor várakból a visszavonulókra folyamatosan kiütő várnépek szinte teljesen felmorzsolták a magyar csapatokat, így csak kevesen jutottak vissza a Kárpát-medencébe. A németek a győzelem ellenére szintén nagy veszteségeket szenvedtek, elesett Konrád herceg is. Az elfogott Bulcsu és Lél vezéreket Ottó felakasztatta, hogy elriassza a magyarokat a további betörésektől. Ezen okból a fogságba esett magyar harcosokkal is igen kegyetlenül bántak el, sokukat vízbe fojtották, elevenen eltemették, vagy megégették. Ezzel a vereséggel szűntek meg a nyugat felé irányuló, magyar kalandozó hadjáratok.

A magyar csatavesztés hírére, 958-ban a bolgárok és Bizánc is megtagadta az adófizetést. A magyarok ezért folyamatosan hadjáratokat vezettek e területekre, 959-től egészen 968-ig (959, 961, 964, 965, 967, 968). Majd 970-ben Szvjatoszlav kijevi nagyfejedelem orosz, varég, bolgár és besenyő seregekkel lerohanta és elfoglalta a dunai bolgár államot, majd magyar segédcsapatok támogatásával megtámadta a Bizánci Birodalmat is, de az egyesített, támadó seregek az arkadiupolisi csatában vereséget szenvedtek a bizánci légióktól. Ez a hadjárat volt az utolsó, „kalandozó” magyar hadi vállalkozás. Három évtized múlva I. Szent István megalapította a keresztény Magyar Királyságot, amely évszázadokig Közép-Kelet Európa meghatározó királyságává vált, majd pedig a délről jövő török veszedelem megállításáért folyt a drága magyar vér. Ezer esztendőnél is több telt el azóta, hogy Árpád vezér a Vereckei-hágón átkelve, új hazát talált a magyaroknak. Az évszázadok során sokan szerették volna megkaparintani tőlünk a Kárpát-medencét, de senki nem járt sikerrel. Mert ez a föld a miénk…

Dr. Papp Attila