„Hiszünk abban, hogy amit csinálunk, az az összművészet esszenciája…”

2018. júl. 16.

Toscával tér vissza 65 év után az opera Nagykanizsára: a Magyar Állami Operaház egy országjáró előadássorozat keretében érkezik a városba decemberben. A műfaj rajongóinak azonban addig sem kell mellőzniük a nagy klasszikusokat és a friss hangokat, hiszen a Magyar Opera200 CD-bokszból a városi könyvtár is kapott. A lemezgyűjteményt Ókovács Szilveszter, az intézmény főigazgatója mutatta be a közelmúltban a városházán – ekkor beszélgettünk vele operáról, balettről – és egy kicsit a funkyról is.


Ókovács Szilveszter: Volt, hogy a magyar zászlónkat összetekertette a rendőrjárőr… (Fotó: Gergely Szilárd)

– Tavaly jelent meg a hazai operakultúra történetét bemutató, Magyar Opera200 CD-gyűjtemény. A zenei kollekció 50+3 lemezt – 35 válogatott operát – tartalmaz. Milyen szándék hívta életre ezt a nagyszabású és hiánypótló munkát?

– Ennek hátterében egy összetett jelenség állt. A legfőbb problémát mindenek előtt az jelentette, hogy a magyar opera legfontosabb műveiről utoljára az 1980-as években készült lemezfelvétel. Ezzel együtt arra sem volt mód eddig, hogy a mai magyar operaénekesek, zene- és énekkarok, valamint karmesterek bármilyen módon megörökíthessék művészetüket. Mindez azért nagy baj, mert a mű, amely fiókban hever, és nem jut el a közönséghez, halott. Viszont, ha előadják és meghallgatják, tovább él –sőt, mintha vérátömlesztést kapna minden egyes új interpretációval. Az Operában ezt a folyamatot igyekeztünk előmozdítani, amikor 2010-től kezdve folyamatosan felvettük az elmúlt kétszáz év nagy magyar dalműveit. Ezeket aztán kiadtuk egy díszdobozban, majd ingyen szétosztottuk ezer könyvtár és zenei intézmény között. Cserébe annyit kértünk, tegyék kölcsönözhetővé ezeket az anyagokat, hogy minél többekhez eljuthassanak.Ha pedig már ronggyá hallgatták a CD-ket, szóljanak: a munkát folytatjuk, cserélhetünk is példányokat, és a jövőben újabb kiadványok, afféle pótkötetek várhatók.

– Kétszáz évet említett az imént: egy ekkora időintervallum esetén milyen szempontok szerint lát hozzá az ember egy reprezentatív válogatás összeállításához? Bizonyára vannak klasszikusok, akiket nem lehet megkerülni, de a lemezekre kevésbé ismert darabok, valamint kortárs szerzők is felkerültek.

– Valójában nem indult ám ez ilyen nagy projektnek. 2010-ben a legelső lemezre az úgynevezett ős-Bánk került fel, aminek éppen akkor jelent meg a kritikai kottakiadása. A következőre egy másik Erkel-operát, a Hunyadi László ősváltozatát rögzítettük. Aztán valahogy kedvet kaptunk ehhez az értékmentő és -örökítő munkához. Most, az országot járva tudatosult bennem, hogy ha bele akarunk kapaszkodni a minket megtartó kultúránkba, tűrhetetlen, hogy a magyar opera gyöngyszemei ne legyenek elérhetők bárki számára. Ott van mindjárt Poldini Edétől A farsangi lakodalom vagy Kenessey Jenőtől Az arany meg az asszony című darab. Ezek a maguk idejében kasszasikerek voltak, ma mégsem lehet egyiket sem meghallgatni, komolyan vehető felvételek híján. A Magyar Állami Operaház viszont felvállalta, hogy megőrzi a saját művészeti ágának magyar múltját.Leporoljuk a kottákat, és az egykori siker műveket megmérjük a mai idők mérlegén, hogy vajon játszhatók, hallgathatók-e még egyáltalán?

– Ha már itt tartunk, valóban hosszú múltra tekint vissza a magyar opera. Mit gondol, nem fáradt el még ez a műfaj? Képes lekötni a gyors és könnyen befogadható élményekre vágyó, folyton pörgő közönséget?

– Ha realistán állunk hozzá a kérdéshez, be kell látnunk, hogy az opera vagy a balett a mi életünkben már nem lesz a tömegkultúra része. Olyan, mint a búvópatak. Száz év alatt a főúri palotákból eljutott szélesebb tömegekhez, aztán eltelt újabb évszázad, és már nem talált utat az emberekhez. S ez így megy tovább időről időre. A sok trauma miatt a XX. század a művészeteket olyan régióba emelte – vagy tette le, attól függ, honnan nézzük –, amit az emberek nem tudtak elérni. E folyamatnak fő vesztesei az operaházak. A könnyűzene térhódításával még bonyolultabb lett a helyzet. Mi mégis hiszünk abban, hogy amit csinálunk, az az összművészet esszenciája, hiszen valamennyi művészeti ág, még az építőművészet is – nézzük csak meg az Ybl-palotát – ebben a műfajban kapcsolódik össze, és ez valódi érték.


„Igenis van helye minden magyarnak az Operaházban…”

– Hogyan tovább akkor? Miként érhet el a műfaj, ha nem is tömegeket, de legalább több embert?

– Először is le kell bontani az „opera szent temploma” imázst. Sokakban szül távolságtartást a tévhit, hogy az opera kizárólag olyanoknak való, akik pezsgő nagyvárosokban élnek, van fehér szmokingjuk, fejből tudják a szövegkönyvet, és ismerik az egyes balett pózok nevét franciául. Hibás megközelítés, amelynek eloszlatása az én személyes felelősségem is. Nemcsak a kultúra szent templomáról kell beszélni réveteg művészinterjúkban, hanem azt az elvet is hangsúlyozni, hogy egy templom annyit ér, ahányan látogatják. Igenis van helye minden magyarnak az Operaházban, amelyet magyar építőanyagokból magyar tudás épített fel – Ybl idején ez volt Podmaniczkyék Budapestjének támogatási feltétele. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az intézmény működését magyar adóforintok biztosítják: nekünk ezért is kötelességünk az operákat mindenki számára hozzáférhetővé tenni, lemez vagy előadás formájában.

A Magyar Állami Operaház ebben az évadban is rendkívül színes repertoárral próbálta felkelteni az emberek érdeklődését. A közönségutánpótlásról már volt szó, de ne menjünk el szó nélkül a művészutánpótlás mellett sem: egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy pár éven belül a Bánk bán szereposztása már gondot jelenthet. Elérkezett ez az idő vagy még előttünk van?

– Szerencsére még nem tartunk itt. Másfél éve, Magyar Évadunk végén ment az Operakaland névre hallgató ifjúsági sorozat, amelynek keretében a Bánk bánt játszottuk négyes szereposztásban – csakhogy annyi szereplő már nem volt. Így fordulhatott elő, hogy a darabban egy kiváló kolozsvári születésű román énekes is fellépett, amivel önmagában nem volna semmi baj – ellenkezőleg, szép szimbolikus gesztus is –, de rámutat arra, hogy a magyar énekes- és táncosképzés bátorításra szorul. Ezért van mára saját balettiskolánk, illetve szeretnénk operastúdiót nyitni az Eiffel-beruházásunk részeként, ahol a Zeneakadémián végzett énekesek szerezhetnek posztgraduális képesítést kétéves gyakorlati képzés során.

– Az Andrássy úti Ybl-palota felújítás miatt zárva van, s ahogy a honlapjukon is írják, az Operaház nélküli időszakot arra használja fel a társulat, hogy bejárja az országot – Nagykanizsára decemberben érkezik a Tosca koncertszerű változata. Az Operát az Operából programot a Puccini Itáliája elnevezésű évaddal keresztezték. Praktikus megoldásról van szó, vagy ennél azért többről? Hiszen mégiscsak az egyik legnépszerűbb operaszerzővel turnéznak majd…

– Ha nem Puccini-évadunk lenne, akkor lehet, hogy valami mást hoznánk, mondjuk, a Rigolettót vagy a Szöktetés a szerájból című Mozart-daljátékot. Ezek a befogadhatóbb darabok közé tartoznak, amolyan „elsőoperák” – a marketingben úgy mondják, ezek jelentik a belépőszintet. Puccini teljes életműve is ilyen, akivel nemcsak a közönség „jár jól”, hanem a szakma is. Zeneszerzői megoldásaiért rajongani lehet, emellett nagyon figyel a lineáris történetvezetésre. És tegyük hozzá: ő azért elég nagy akkordokat szólaltat meg a lélek azon húrjain, amelyekre mi már azt mondanánk, nem kellene rajtuk ennyire pengetni, mert beleszakad az ember szíve.

Egy kicsit személyesebb vizekre evezve: olvastam valahol, hogy a könnyűzene és a funky világából érkezett annak idején. Mit jelent ez?

– Középiskolában, a Lovassy Gimnáziumban alapítottunk zenekart fúvós barátaimmal – ugyanis rézfúvósként indultam. Bár csak pár évig működtünk, meghatározta az ifjúságunkat a Kanizsához hasonlóan gyönyörű Veszprémben, a megye legjobb együtteseként országos fesztiválokat nyertünk, lemezanyagot készítettünk. Ekkor tanultam meg basszusgitározni, énekeltem és dalszöveget írtam. A nevünk egyébként Tabu volt.

A névválasztás alapján azt gondolnám, a Tabu egy tipikus fiatalos együttes lehetett, amely az átlagossal szembe akart menni, és feszegette a határokat. Valóban így volt?

– 1989-ben, a rendszerváltás előestéjén néhány dalunk arról szólt, nincs pénzünk semmire, és mennyire reménytelen is, mert egyszerűen nem tud elkezdődni az életünk. De azért nem gondoltuk mi ezt véresen komolyan, elvidámkodtuk a dolgot, plusz a szerelmes dalok... Nem voltunk nagy szabadságharcosok, ugyanakkor érettségiző fiatalként éreztük a diktatúra pállott, kellemetlen leheletét. Volt, hogy a magyar zászlónkat összetekertette a rendőrjárőr. Kelet-Zambia című lemezünkön akadt néhány áthallásos dalszöveg, a logónk meg egy tökfej volt, aminek a cipzáras szája nyugatról nyílt kelet felé.

Megmaradt a funky szeretete? Milyen zenéket hallgat egyáltalán a Magyar Állami Operaház főigazgatója kikapcsolódásként?

– A minap Chicagót hallgattam,és szeretem a Manfred Mann’s Earth Bandet is, igaz, az progresszív rockzene. A munkám egyik legélvezetesebb része, hogy fiatalkori benyomásaimból merítve jó pár olyan dolgot továbbgondolhatok. Ilyen volt a Solaris együttes Marsbéli krónikák című zenekari szvitje – Ray Bradbury híres sci-fi regénye nyomán –, amiből balettelőadást készítettünk. Vagy említhetném a Kizökkent világ című film zenéjét Philip Glasstól, ez nálunk Megbolydult bolygó címmel ment, szintén koreográfia készült rá.

Amikor ennyire része valaki életének a zene, akkor mindenhol, otthon és a kocsiban is állandóan szól valami, vagy kifejezetten szereti a csendet?

– Amikor nagyon felzaklatnak vagy fáradt vagyok, az esik jól, ha nem szól semmi körülöttem. Ami a kocsizást illeti, sokat utazom,napi száz kilométert, s azt vettem észre, hogy mostanában nem nagyon koptatom a lejátszót. De már itt sem tudom teljesen élvezni a csendet, mert a kihangosítással végérvényesen beköltözött a telefonálás a kocsiba, megnyúlik az amúgy is hosszú munkanap. Olyan sem fordul elő, hogy kényelmesen elhelyezkedem a kanapén, kezemben egy kottával, közben pedig Maria Callas duruzsol a fülembe. De az előadások révén elég sokféle zenét hallgathatok, ráadásul élőben. S mivel a világon mi visszük a legszélesebb repertoárt, talán irigylésre méltó, mennyi minden közül válogathatok.

Nemes Dóra

 

 

NÉVJEGY

Ókovács Szilveszter Veszprémben született, 1969 szilveszterén. Operaénekes, zenekritikus-publicista, rádiós és televíziós műsorvezető, 2010-2011-ben a Duna TV vezérigazgatója, 2011-től a Magyar Állami Operaház kormánybiztosa, majd 2013-tól napjainkig főigazgatója.

Hangfaja: lírai bariton. Hangszerei: trombita, harsona, basszusgitár, zongora, parasztfurulya.

Nős, négy gyermek édesapja.