Péter Árpád: Szerelem

Korábban. Százszor veri ezt vissza Lúdas Matyi, szólt vissza gőgösen-csalódottan az úrfi, miközben kikocsizott a szomszédos rezidenciáról egy hatalmas kosárral. Elhatározta, ide biztosan nem jön vissza többé.

1860. A szabadságharc emléke még a szívekben él. A „Bresciai hiéna”, a megtorló véreskezű hóhér már halott, s azok is, akik – Batthyány, a vértanúk, Csány és Kazinczy, százakkal, ezrekkel együtt – mártír áldozatukkal történelmi szereplővé emelték a császári felkentet, az idegent. A senkit. Akinek ma is vannak követői.

A birtok most csendes. Anno toboroztak itt, szépreményű ifjak indultak a hazáért, Istenért, a szabadságért – a halálba. Kossuth levelét felolvasták, ő nem ért ide. Némelyek fejfája, ha teste nem is, most itt hirdeti a reménységet. Éltükben: fel, támadunk!, holtukban: feltámadunk!

A könnyed őszi szellő lágyan simogatja a szőlőleveleket, szüret készül, miután a Nap heve megérlelte már a pohárba valót, mert errefelé a levegőt mindig kiszorítják valamivel. Hol jobbal, hol rosszabbal, de mindig.

A lány – ma már nő, de akkor még nem tudta, hogy az lesz – anno csöndes volt, francia tanító járt hozzá, s néha pap is, hogy imádságra okítsa.

– Letérdelni csak Isten előtt kell – magyarázta neki –, a sors pofonjait pedig állva fogadjuk. Tudd és készülj, te is keresztet hordozol, de minél nehezebb, annál inkább veled van Jézus, aki a világ legnehezebb keresztjét cipelte, érted is. Ő ott lesz veled, amikor úgy érzed, nem tudnál felállni, de majd megtapasztalod, kapsz erőt. Tőle. És felállsz. Imáidtól nap mint nap erősebb leszel, még a kereszted súlya alatt is.

A lány, persze, kétkedett. Ifjú volt, sudár, előtte az élet. Akkor még nem tudta, hogy nemzetének milyen keresztet kell elhordoznia. A sajátját – akkor – egyáltalán nem érezte, s talán nem is volt.

Az úrfi családja,rebellisként, nem a hatalomhoz, hanem a hazához, elveihez, őseihez s a Teremtőhöz volt hűséges. A napsütötte birtokon mindaz megtermett, mit Isten jókedvében adott; dolgos kezek művelték a földet, a hantot, a szántást, a tarlót; azt mondták, Árpád óta így van ez, de erre nem volt bizonyíték, a közeli plébánián csak évszázados a família.

Az úrfi, régen, először fésületlenül pillantotta meg a lányt, akinek talán könnycseppek is csordultak az arcán. Sírt, persze.S az úrfi azt gondolta, értette.

1849. Az úrfi ott halt meg, ahol érdemes. Elment, hogy Istent, a hazát és a szerelmet védje. Nem várta meg, hogy le kelljen tennie a fegyvert. Utolsó imájában, halála előtt közvetlenül, azt kérte: Ó, Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tüzétől, vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik legjobban rászorulnak irgalmadra.

Testét soha nem találták, de emlékét fejfa őrzi,oda vésve nevét, a fába, ahol még ma is könnyed őszi szellő simogatja a szőlőleveleket.

1860, megint. A lány – ma már asszony, s persze tudja, hogy nő lett, felnőtt, mi több! – minden nap átsétál a szomszédos birtokra. Keresztet vet a kopjafánál, imádkozik a hazáért, a nemzetért, de főként az úrfiért, akinek nem mondta: én is szeretlek.

Talán megmenthette volna.

Az úrfi – nem tudjuk, de tán – akkor nem határozta volna el, ide biztosan nem jön vissza többé…

2018, utójáték: Az életben a legjobb tanácsot a fodrászod adja: emeld fel a fejed! És persze:szeress! A történelem megváltozik.

(De ha mégsem: a fejfa megmarad… Egy darabig.)