„Belém vésődött, hogy segíteni kell, hogy amit teszek, az egészen természetes”

Európa-szerte, így Magyarországon is megemlékeztek a napokban az első világháború befejezéséről. A fegyverszüneti egyezményt száz évvel ezelőtt, 1918. november 11-én 11 órakor írták alá a franciaországi Compiègne-hez közeli erdőben, egy vasúti kocsiban. A Vöröskereszthez elszegődött, 29 éves alsórajki ápolónő, Durgó Katalin tudta, a paktummal az ő feladatai még biztosan nem értek véget: a frontvonalról Franciaországba utazott, ahol akkor már javában tombolt a spanyolnátha.

Palinban utca is viseli az elhivatott asszony nevét, ugyanis Durgó Katalin a városrészben, egészen pontosan az Alkotmány út 49 szám alatt lakott hosszú évtizedeken át nővérével, Ilonával.Mindketten ápolónőként szolgáltak az első világháborúban. Boros Károlyné, a Magyar Ápolási Egyesület megyei vezetője mutatja a sárga épületet, falán az emléktáblával, amelyet még az ő kezdeményezésére, az önkormányzat engedélyével újított fel Kuzma Róbert kőfaragó idén tavasszal.

Boros Károlyné

– A múlt ápolóinak tevékenysége és példaértékű élete mindannyiunk számára iránytű,különösen azoknak a fiataloknak, akik ezt a hivatást választják – véli a szakember. – Fontos, hogy megismerjük a magyar és a helyi ápolástörténet olyan kiemelkedő alakjait, mint Kossuth Zsuzsannát vagy a Durgó nővéreket. Ilonát és Katalint állítólag mindenki ismerte a környéken, s gyakran emlegették őket úgy, mint a „szegények orvosai”.

A Durgó testvérek emléke a korabeli dokumentumok mellett a családi legendárium révén maradt fenn. Özvegy Horváth Sándorné a „katonás Ilona néni és a szelíd Kató” unokahúga volt apai ágon. Leveleiből, elbeszéléseiből és a vele készített interjúkból kiderül: beteges kisbaba volt, ezért hat hónapos korában a két nagynéni magához vette, és nagy szeretetben nevelte, majd taníttatta őt. Ilona és Katalin addigra már világot járt és elismert ápolónők voltak, ám Horváth Sándorné szerint a kitüntetések csak erkölcsi értelemben érdekelték őket. Egy helyütt azt írja: „küzdelmes, de igen boldog szegénységben éltünk”. Ilonka néni egy kanizsai háziorvos asszisztenseként helyezkedett el – később kevéske rokkantsági nyugdíjat kapott, Kató néni pedig körzeti szülésznőként dolgozott.A helyiek úgy tartották, hogy ezer gyermeket segített világra.

Az unokahúg visszaemlékezéseit Boros Károlyné gyűjtötte csokorba. Ezekből nagyrészt nyomon követhető, miként alakult a nővérek hosszú és tevékeny élete. Ilona 1886-ban, Katalin három évvel később született Alsórajkon. Édesanyjuk hamar megözvegyült. Hogy enyhítsenek a hat gyermekkel egyedül maradt asszony terhein, a lányok el akartak szegődni apácának, ám – Katalin szavaival élve – „nem volt pénz a stafírungra”.

Amikor a Vöröskereszt önkéntes ápolónőket keresett, a biztos megélhetés reményében jelentkeztek. A képzést Budapesten kezdték el, és gyakorlatilag a szerb fronton fejezték be, ahová az oklevél kézhezvétele után vezényelték őket.

– A hivatástudatot az első világháború borzalmai érlelték meg bennük – idézi az unokahúg szavait Boros Károlyné. – A nővérek számos helyen szolgáltak: Szabadka után Törökországban és Romániában, később az olaszországi Piave folyónál, s végül az osztrák határ mellett mentették az életeket a lövészárkokban és a kórházbarakkokban. A Családi Lap 1972-ben megjelent cikke említést tesz arról is, hogy Katalin és társai – a „vöröskeresztes nénék” – nemcsak elsősegélyt nyújtottak és a műtéteknél asszisztáltak, hanem a sebesültek szórakoztatásáról is gondoskodtak: énekszámokat, verseket, egyfelvonásos darabokat tanultak be, így próbálva meg feledtetni a katonákkal szörnyű emlékeiket.

A Durgó testvérek azután sem tétlenkedtek, hogy 1918. november 11-én megszületett az a bizonyos paktum a compiègne-i vagonban. Feladatuk volt bőven, hiszen a nagy háború mérhetetlen pusztítást hagyott maga után. Becslések szerint tízmillióan vesztették életüket, és kétszer ennyi volt a sebesült. A helyzetet súlyosbította, hogy időközben kitört a tífusz keleten, nyugaton pedig tombolt a spanyolnátha. A járványok milliószámra szedték áldozataikat. Katalin ilyen körülmények között utazott halált megvető bátorsággal Franciaországba, hogy ápolja a fertőzötteket, és minél többeknek tanítsa meg az elsősegélynyújtás alapjait.

Miután hazatért, „Kató néni leszerelt a Vöröskereszttől”,olvasható Horváth Sándorné egyik levelében. Az akkor 37 éves ápolónő kitüntetéssel elvégezte a bábaképző iskolát Szolnokon, majd Palinban vett házat Ilonával. A két asszony fáradhatatlannak bizonyult: Korpaváron, Hosszúvölgyön, Morgánypusztán és Cserfőn, illetve a környező cigány tanyákon gyógyították a rászorulókat, s ha kellett, egészségügyi felvilágosítást végeztek. Mély vallásosságukról tanúskodik, hogy a templomi textíliákért is ők feleltek: kézzel, mosópor nélkül mosták és szenes vasalóval vasalták a ruhákat, hogy fehérek, ropogósak legyenek, ahogy illik.

– Szerénységükkel, önfeláldozó helytállásukkal és bátorságukkal hamar felkeltették szakmai elöljáróik figyelmét, Magyarországon és külföldön egyaránt – repít vissza az első világháború idejére Boros Károlyné. – 1915 decemberében az Osztrák–Magyar Monarchia Vörös-Kereszt egyleteinek védnökhelyettese, Ferenc Szalvátor főherceg bronz díszérmet adományozott nekik, de több más, magas rangú kitüntetést és oklevelet is szereztek az évek során.

A Florence Nightingale-ről elnevezett emlékérmet először 1920-ban adta át a Vöröskereszt nemzetközi bizottsága. Akkor 51, a világ különböző pontjain tevékenykedő ápolónőt díjaztak, köztük két magyar szakembert: Apor Gizellát és Durgó Ilonát. Katalin – nővéréhez hasonlóan – egyedülálló elismerésben részesült: a világon az egyik első nő, Magyarországon pedig az első volt, akit kitüntettek a vöröskeresztes mozgalom legmagasabb díjával, az Henry Dunant-érdemrenddel. A bronzmedál nemrég – Horváth Sándorné rokona, Horváth Eszter tanítónő jóvoltából – a Thúry György Múzeum birtokába került, ahol novemberben a hónap műtárgyaként állították ki.


Horváth Franciska

– Ez egy igazi kuriózum, hiszen Magyarországon eddig csak ketten kapták meg a Vöröskereszt svájci alapítójáról elnevezett érdemrendet – mutat rá Horváth Franciska történész-muzeológus. – A szervezet 1969-ben alapította a kitüntetést, és nagyon szigorú kritériumokat állított fel arra vonatkozóan, hogy kiket is jutalmazhatnak vele. A jelöltek felé elvárás volt például, hogy munkásságuk ne csak hazájukban, hanem nemzetközi szinten is kimagasló legyen.

Az Henry Dunant-érdemrendet 1971-ben ítélték Durgó Katalinnak, aki a medált egy évvel később Marcel Naville-től, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának elnökétől vette át, teszi hozzá a Thúry György Múzeum munkatársa. A rangos eseményről több hírlap is beszámolt, és sorra jelentek meg az interjúk a „hófehér hajú, kicsi, törékeny” ápolónővel, miként az egyik lapban jellemezték.

Ilona a családját ért páratlan megtiszteltetést már nem érhette meg, 1970-benmeghalt. Katalin, aki tizenegy évvel élte túl nővérét, 83 éves volt, amikor megkapta az Henry Dunant-érdemrendet. A megyei napilap újságírójának kérdésére azt mondta: sosem félt a fronton. „Amikor kiképeztek, valahogy belém vésődött, hogy segíteni kell, hogy amit teszek, az egészen természetes.Egy valamit azonban most nagyon határozottan érzek. Nem éltem hiába…”

(Az archív képek a Thúry György Múzeum archívumából származnak. Ezeken Durgó Katalin látható a fronton, illetve az Henry Dunant-érdemrend átvételekor. Az emlékezésben megszólalók és a tárgyi emlékek fotóit Gergely Szilárd készítette.)

Nemes Dóra