A lovagoltatástól a marhatenyésztésig: egy családi gazdaság sikertörténete

Lovak, mangalicák, szarvasmarhák, mezőgazdaság, vendéglátás és idegenforgalom. Röviden így foglalható össze a Zala-völgyi Kustányban fekvő egykori Batthyány-birtok, ma zalaszentlászló-szentmihálypusztai gazdaság tevékenysége.

A birtok sokáig virágzott, majd elérkezett a termelőszövetkezeti korszak, amikor használták ugyan, de állagával mit sem törődtek. Az épületek teljesen lepusztultak, és nagyon úgy tűnt, a majornak vége, egyáltalán nincs már jövője. De szerencsére érkezett egy család, amely látott fantáziát a birtokban, és nekik köszönhetően Szentmihálypuszta újra a régi fényében ragyog - írja Bela Huba a magyarmezőgazdasag.hu oldalon.

– Lovardával és más lovas tevékenységgel kezdtünk még 1979-ben. Egyáltalán nem nagy dolgokra kell gondolni, összesen két lovunk volt – idézte fel az indulást Nagy Judit, a Zalai Lovas Kft. vezető-tulajdonosa. – Először Keszthelyen volt egy bérelt istállónk, amit édesanyám az élettársával – aki lovas ember volt – üzemeltetett. Aztán Aranyodra költöztek, ahol egyszer csak kinőtték a két parasztházat – nem csoda, hiszen akkor már harminc lovunk volt. Ez még az „átkosban” volt, amikor szinte csak külföldiek lovagoltak, többnyire német és osztrák turisták.

Nagy Judit: a lovagoltatás számomra marketingtevékenység is

Mivel új hely kellett, 1990-ben megvették a Zalaszentlászló határában lévő objektumot, amelyben végre kényelmesen elfértek az állatok. Akkor nem voltak jók a viszonyok. A major egykor a kustányi Batthyányi gróf állattartó telepe volt, majd a helyi termelőszövetkezet tulajdonába került. Csak egy példát mondok: kezdetben a terület egy részét kiadták marhatartásra, de azon akkora volt a gaz, hogy az állatokat vigyázó embernek fára kellett másznia, hogy lássa őket. Az épületek állagáról pedig jobb nem is beszélni. A két istállót és a cselédlakásokat is alig lehetett használni. 1991-ben kezdtük meg a felújítást, hogy a lovaknak jó helye legyen. Már akkor gondolkodtunk egy fogadóépületen. Szerettük volna az egyik házat ilyen célra átalakítani, de amikor egy ajtócseréhez kivették belőle az első téglát, az egész épület összeomlott. Akkor dőlt el, hogy újat kell építeni. A cselédlakásokból magunknak csináltunk lakásokat.

Gyakorlatilag a kezdetek óta építünk, felújítunk. Ennek köszönhetően most van két minden igényt kielégítő lóistállónk, fedeles lovardánk, panzióépületünk és a személyzeti lakások. Tulajdonképpen egy majorról van szó, ahol hét család lakik.

A környékről is foglalkoztatok embereket. A teljes személyzet, a mezőgazdaságban, a vendéglátásban és az idegenforgalomban dolgozók összesen huszonöten vannak.

Mint Nagy Judit elmondta, ahogy telt-múlt az idő, rájöttek, hogy a lovarda mellé más tevékenységre is szükség volna, nemcsak azért, hogy a vállalkozás minél több lábon álljon, hanem hogy vonzóbb legyen az odalátogatók számára.

– Úgy láttuk, vannak lehetőségek a bővítésben. Édesanyám a földtörvényben foglaltak alapján elég sok kárpótlási jegyet kapott, amiket földvásárlásra fordított. A kezdeti 2,5 hektár mellé még 170 hektár területet vett. Jó volt, hogy meg tudta vásárolni az épületek körül lévő földeket, mert így a birtok egy egészet, egy egységet képez. A zala­udvarnoki határtól a zala­szentlászlói patakig terjed, az épületek pedig majdnem pontosan a mértani közepén fekszenek. Ez nagyon praktikus. A földvásárlások újabb terveket indukáltak. Rájöttem, hogy a területekkel kezdeni kell valamit, mert nagyrészt parlagon álltak.

Elkezdtem a mezőgazdasági művelésüket. Azonban akkor még a ló nem számított mezőgazdasági haszonállatnak, ezért támogatás sem járt a lótartás után.

Akkoriban már zajlott az európai uniós csatlakozás, aminek része volt a SAPARD-program, és ami nagy segítséget nyújtott a gazdálkodóknak. Ezzel azonban, sajnos, az említett okból nem élhettünk, és egyébként sem számolhattunk vele hosszú távon. Ezért úgy döntöttünk, mezőgazdasági haszonállatot keresünk. Nyugodtan mondhatom, hogy szinte kényszerből merült fel a bővítés ötlete. Vásároltam 2005-ben tizenegy kismalacot és nyolc borjút, mondván: az idő múlásával majd eldöntöm, hogy melyik lesz, melyik éri meg jobban. Nos, ezt a mai napig nem tudtam eldönteni, úgyhogy ma­­radt mindkettő. Hol az egyik, hol a másik a jobb, elvégre többféle szempontot kell figyelembe venni.

Van egy magyartarka- és egy mangalica-törzsállományom, előbbi 82, utóbbi 400 jószágot számlál. Természetesen megmaradt a lovagoltatás is. Az állattartásból következett az újabb fejlesztés: építettünk egy húsfeldolgozó üzemet. Ez nem húsüzem, csak kistermelői készlet előállítására képes. Ebben el tudjuk készíteni azokat a húskészítményeket, amiket az éttermünkben felszolgálunk és a hozzánk érkező vendégeknek értékesítünk. Gyakorlatilag csak saját marha és disznó feldolgozását végezzük benne.

Az állatokat a lehető legextenzívebben tartják, és Nagy Judit szerint ez az egyik titka annak, hogy olyan jó minőséget állítanak elő.

– A 170-ből 110 hektár a rét és legelő, 60 hektár pedig szántó. Ezen megterem a saját takarmány egy része, sőt még értékesíteni is tudok belőle. Hogy megéri-e? Amikor a tevékenységünk bővítése, az állattenyésztés és a mezőgazdasági termelés mellett döntöttünk, az vezérelt, hogy minél több lábon álljunk, és persze az is cél volt, hogy olyan tevékenységeket válogassunk össze, amelyek jól illenek egymáshoz. Úgy gondolom, hogy ez sikerült.

1979 óta működünk, és azóta sok változást megértünk. Azt gondolom, hogy aki ebben a méretben kizárólag anyagi okokból „működik”, annak nem éri meg. Ha ez a tevékenység valakinek nem szeretett életformája, az ne is foglalkozzon vele, az neki se álljon! Az éves árbevételem alapján nem va­­gyok kicsi, de a tevékenységem sok dologból áll össze. Azt mondom, ma is a porosz utas monokultúrás tevékenység éri meg a leginkább a mezőgazdaságban, a kicsiket nem nagyon támogatják.

Nagy Judit tervei között a minőség további javítása szerepel az első helyen.

– Úgy látom és úgy gondolom, hogy most érte el a gazdaságunk azt a nagyságot, amin nem szeretnénk változtatni, amit nem akarok növelni. Visszautalnék arra, hogy szinte a nulláról kezdtünk: két lóval, nyolc borjúval, tizenegy kismalaccal. Most minden téren kihasználjuk azokat a lehetőséget, amelyeket elbírunk. Persze, tudnánk bővíteni, ráadásul igény is lenne rá, de a kapacitásunk kevés. A mangalicára például óriási igény lenne: a környékbeli szállodák és más vendéglátó egységek sokkal többet vásárolnának tőlünk. Két-három éve nagyon mennek a helyi termékek, köztük a mangalicakészítmények.

Je­­lenleg négyszáz disznóm van, ami nem sok, főleg úgy nem, hogy ebből az állományból – mivel 22 hónap alatt érik el az állatok a vágási súlyt – évi 120 darabot tudok értékesíteni. Ennek akár az ötszörösét is el tudnám adni.

De nem szeretnénk disznóteleppé válni, ugyanis az sem a tájnak, sem a vendéglátásnak nem tenne jót.

Én lovagoltatok, és számomra ez marketingtevékenység is. A vendégeim, akik közül sokan visszajáró külföldiek – de örömömre egyre többen érkeznek magyarok még a környékről is – nemcsak a szolgáltatásokat veszik igénybe, hanem megvásárolják a húsokat és más készítményeket is. A tevékenységünk arányaiban jól felépített, nem szeretnék változtatni rajta. A minőséget azonban tovább kívánom javítani. Ez nem könnyű feladat, de ez jelenti a jövőt.

Forrás: Magyar Mezőgazdaság

Az eredeti cikkért kattintson »