Péter Árpád: Soli Deo gloria

2018. dec. 25.

„Nem vagyunk hibátlanok, biztos nem a miénk a legjobb család, de számomra mégis tökéletes.” Ez az önvallomás egy hetedikes leány esszéjéből származik, amelyet – sokakhoz hasonlóan – a Nagykanizsai Tankerületi Központ pályázatára írt. A hét elején, az igazgatói irodában, amikor a zsűri tagjai összeültek értékelni, átszállt egy angyal a helyiségen…


Van remény… Az esszépályázat díjazottjai Magyar Ferenc tankerületi igazgatóval és Márkus Ferenc tanár úrral, a zsűri elnökével

A fiatalok megható soraiból ugyanis kiviláglott, dacolva a korszellemmel, a globalizáció individualista csábításával, s ellentmondva a sztereotípiáknak is, a „mai fiataloknak” mindennél fontosabb a család. Ami nem más, mint apa, anya, testvér(ek), nagyszülők szeretetközössége.

A dolgozatokból olykor megrendítő élettörténetek rajzolódtak ki – lelépett apával, korán távozott szülővel, elutasított vagy éppen elfogadott „új apukával”. Aztán jöttek, sorról sorra, a megváltó-felszabadító mondatok.

„Örültem, hogy új életet kezdhetünk, egy új életet, amelyben csak jó történhet velünk. Így is lett. Azóta úgy élünk, mint egy igazi család, egy olyan család, amiről azt hittem, csak álmaimban vagy a filmeken létezik.”

Vagy: „Család nélkül hiányosak vagyunk, mint az eltört porcelán, amelyből hiányzik egy darab. Az a darab, amely kitölti a tátongó űrt, a család darabja.”

Aztán egy újabb fontos gondolat: „Mi is a család szerepe? Megtanítani szeretni, odafigyelni és felelősséget vállalni a szeretteinkért. Nekem a család annak az állandó érzetét adja, hogy minden működik, minden a helyére kerül. Az a közösség, ahol a legjobban működik az érzelmi és a fizikai munkamegosztás, nincs időveszteség, mert ismerjük egymást, és nincs hatalmi harc, mert az senkit nem érdekel”. Írja egy hetedikes…

Nem kell ide konzultáció, a napnál világosabb, mit gondolunk a családról. Csak bele kell nézni a gyerekek szemébe, s olykor kézbe venni néhány ilyen dolgozatot.

A család – a pályázat mottójával – a gyökereket és a szárnyakat jelenti, s ha már így van, egy 16 éves fiatalember erre int: „Biztatnék mindenkit, hogy ne féljenek szeretni, vagy az érzéseiket kimutatni. Ne féljenek szeretve lenni, mert a lényeg a szeretet, ez a valódi erény, ez tud utat mutatni. Valamelyik nap láttam egy Facebook-idézetet, amelynek a lényege úgy szólt, karácsonykor legyen több a megértésből, türelemből, odafigyelésből és a szeretetből. Szerintem ne várjuk meg vele a karácsonyt…”

Ki gondolná, hogy ebben a zűrzavaros, értékvesztett világban vannak Szent Ferencnek, Kalkuttai Szent Teréz anyának, s még sokaknak ott a mennyei világban fiatal, tiszta lelkű követői?! Advent utolsó hetében ez bizonysággá vált, ott, a nagykanizsai igazgatói irodában, amely felett átszállt egy angyal. Visszafelé is…

Van remény. Deo gratias.

Áldott karácsonyt és áldott életet mindenkinek! Soli Deo gloria.