Így báloztunk régen – „Mulató város”

Hosszúra nyúlik idén a téli mulatozás időszaka, és ezt a nagykanizsai közösségek ki is használják: nincs olyan hétvége, amikor ne tartana két-három egyesület, intézmény is alapítványi bált. Kanizsát már 120 éve is „mulató városként” írta le a Keszthelyi Hírlap tudósítója. A Thúry György Múzeumban több cikk és relikvia is őrzi az itt tartott társas események emlékét.


Kunics Zsuzsanna a hajdani viseleteket, kiegészítőket gyűjtötte csokorba (Fotó: Gergely Szilárd)

A múltidézés a 19. század elejétől kezdődik a múzeum Zrínyi utcai épületében. Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus itt gyűjtötte csokorba az intézmény gyűjteményében fellelhető meghívók, újságcikkek és az eltelt évtizedek ellenére még mindig pompásnak tetsző viseletek egy részét.

– Bizonyos kiegészítők nélkül a vendégek el sem indultak otthonról – mutat körbe a szakember. – A férfiaknál kötelező volt például a cilinder vagy annak összenyomható változata, a klakk kalap, ami nemcsak divatos volt, hanem praktikus is, hiszen elcsomagolva kis helyen is elfért. A frakkhoz hófehér selyemsál és ezüstfejes sétapálca is dukált, s nem hiányozhatott a fekete csokornyakkendő sem. Ám amikor az 1880-as években a pincérek is ilyet kezdtek hordani a munkaruhájuk részeként, az urak átpártoltak a fehér, selyemből varrt változatra.

Kellékekből természetesen a hölgyeknek is kijutott. Igaz, az elsőbálozó leányok nem eshettek túlzásba ezen a téren. Mellőzniük kellett a hivalkodó ékszereket és a nagy feltűnést keltő fejdíszeket. Ruhájukon, legyezőjükön azonban már nekik is ott függött a „tánczrend”, amelybe feljegyezték, hogy ki lesz a párjuk a csárdás, a keringő és a többi tánc alkalmával. Árulkodó jel volt, ha valakinek csak a keresztneve szerepelt a kis füzetben…

– Táncrendekből annyiféle készült, ahány bált tartottak. Vannak igazán míves darabok, és egyszerűbbek is, mint az az 1904-ből fennmaradt darab, amelyet az egyik diákbálra nyomtattak. A szervezők ezzel kedveskedtek a lányoknak. A piarista gimnázium és a felsőkereskedelmi iskola berkein belül egyébként nagy hagyománya volt az ilyen összejöveteleknek: külön szervezőbizottságot verbuváltak, s az estélyeken általában az intézmény tanulói adtak műsort.

Amit aztán a várva várt, hajnalig vagy akár reggelig tartó tánc követett. A hölgyek sokszor már egy alkalom alatt szó szerint rongyosra táncolták a cipőjüket, amit kesztyűbőrből, bársonyból vagy más kényes anyagból készítettek. A múzeumban éppen egy ilyen – jó állapotban megmaradt – atlaszselyem topánka lett a hónap műtárgya, amit Dr. Révffy Zoltánné Skublics Irén viselt az 1890-es évek elején.A cipő már akkoriban is éltes korú volt, hiszen Irén az édesanyjától örökölte azt. Egy másik, 18. századbeli zöld lábbelin jól látszik, mekkora gondot fordítottak a díszítésére – bár mondhatni, hiába, hiszen sértette a jó ízlést, ha a ruha alól kilátszódott. Csak a „boka- és lábszárvillantás” esett szigorú erkölcsi megítélés alá, a ruhaderék kivágása nem…

Az 1800-as évek elején a Zöldfa és a Korona Szálló adott otthont a táncos mulatságoknak, a század végére viszont felépült a két nagy egyesület székháza: az egykori Városház utcában – ma Ady utcában – a Kaszinóé, a Sugár úton a Polgári Egyleté. Kedvelt helyszín volt még az Arany Szarvas Vendéglő, ahol egy-egy rendezvényen több százan is megfordultak. A korabeli tudósításokból kiderül, hogy a nagykanizsai táncvigalmakon előszeretettel jelentek meg a helyi hölgyek rokonai is, volt, aki egészen Grazból, Fiuméből vagy Mariborból utazott Kanizsáig.

– Ezek a bálok különösen a fiatalabb korosztály életében jelenthettek mérföldkövet, hiszen gyakorlatilag ez volt az egyetlen esélyük arra, hogy találkozzanak, ismerkedjenek egymással – magyarázza Kunics Zsuzsanna. – Akkoriban még nem voltak koedukált intézmények, s ha a családok nem jártak össze, könnyen pártában maradhatott az, aki nem mutatkozott ilyen helyeken.

Minden egyesület a maga ízlése szerint szervezte meg a fogadását: hangverseny, vers, bohózat színesítette a programot, de előfordult, hogy jelmezben érkeztek a résztvevők. A tematikus mulatságok szervezésében élen járt az Izraelita, illetve a Keresztény Jótékony Nőegylet, amelynek tagjai és vendégei az egyik évben gyümölcsárusnak, planétásnak és halásznak öltöztek, máskor korabeli amerikai reklámképek figuráit elevenítették meg. A történész ugyanakkor emlékeztet: nemcsak a nagy és tekintélyes szervezetek adtak estélyeket, hanem a szerényebb körülmények közt élő és dolgozó közösségek, illetve a szakegyletek is.

– Szabómunkások, csizmadiák és vasutasok egyaránt rendeztek táncestet, de óriási eseménynek számított a pincérek és a szakácsnők vigassága is, amiket hatalmas érdeklődés övezett. Szimpátiával számoltak be a lapok például a cselédek összejöveteléről, mivel még ők is jótékony célokat szolgáltak, csakúgy, mint a diákok, akik a saját segélyalapjuk javára, s ezen keresztül a nehezebb sorsú társaik számára gyűjtöttek.

Nemes Dóra