Péter Árpád: Egyes…
„Minden kisgyerek okos, a legtöbb ember ostoba. Ezt teszi a nevelés.”
Lehet ezen a két mondaton felháborodni, pedagógusként, szülőként, önérzetes individuumként, de aki így tesz, egyik híres földimmel, Móra Ferenccel száll vitába. Azzal a nagy hatású szellemi tálentummal, aki nemcsak mesemondóként, ifjúsági íróként alkotott, hanem – régészeti cikkei révén – az Alföld archeológusa volt, prózaművészetének csillogó bizonysága pedig például az Aranykoporsó.
Nyolcvanöt éve nincs köztünk – 1934. február 8-án halt meg –, pedig nagy szükség lenne rá. Már csak azért is, hogy citált, fajsúlyos gondolatát elmagyarázza, s meggyőzze a száguldó Univerzumot arról, bizony, a vesztébe rohan. Látta ő ezt már száz esztendeje is.
Tán ezért is írt nagyrészt fiataloknak. Írt a hatrongyosi kakasokról, a bolondos csicseriekről, a csókai csókáról, a kéményseprő zsiráfokról, az aranyszőrű bárányról, a csengő barackról, vagy épp Dióbél királyfiról…
Vajon a ma ifjai ezeken nőnek fel?!
Ezt teszi a nevelés: a mai, a jövőbe mutató, a teljesítménykényszeres. Már olvasni is azt olvasunk, ami kötelező, amit „nagyon ajánlanak”, vagy ami két bariközt epizód közé épp’ befér. Puskin persze halott, s már szerelmes gondolatokat sem tudunk „rendesen” írni. A szociográfiát most hagyjuk.
Móra piciny hibája, hogy szabadkőműves volt, páholyi tisztségeket is betöltött, de a mai életet már száz éve is jól látta. Sziklaszilárd emberi tartását jól tükrözi, hogy a Szegedi Napló főszerkesztőjeként (1913-19 között töltötte be e posztot) úgy irányította a lapot, hogy az nem állt a világháborús propaganda szolgálatába, majdhogynem az egyedüli hírlapként a korabeli Magyarországon.
Nos, mindezt nem iskolai tanulmányaimból tudom, ott Móra csak egy oldalnyi jegyzet volt (esetleg…), tán kötelező irodalmat sem válogattak be tőle akkor épp a tanmenetbe. Épp’ ezért, hogy végre eljussunk a lényegig – mert ez a kis röpdolgozat, még ha nem is látszik rajta, a félévi „bizonyítványosztásról” szól – , nem az a fontos, hogy kettes-hármas, vagy színötös az értékelés. Egy mások által meghatározott falanszter mérőszáma ez csupán, amely kizárólag arról tanúskodik, hogy az ember hogyan hozza a kötelező gyakorlatot, hogy kicsit megmártózzunk a sportterminológiában.
Ám az élethez, azt hiszem, inkább a szabadon választott gyakorlatok kellenek.
Azok tükrözik az okos kisgyermeki ént, ami szült már világzsenit, jegyektől, elvárásoktól függetlenül. Az nem igaz – bár sokszor jól jön „bizonyítványosztáskor” az urbánus legenda… –, hogy Einstein (is) megbukott matekból, mert az úgynevezett reáltárgyakból mindig is kiemelkedő volt. Az viszont igaz, hogy a humán tárgyak, például a nyelvek és az irodalom nem érdekelték, s így akadt kis problémája a suliban.
Aztán mindenki csak leste a poros nyomát, még a tanárai is… Nem irodalmár akart lenni…, s nem is lett az.
„Minden kisgyerek okos, a legtöbb ember ostoba. Ezt teszi a nevelés.”
Ne rontsuk el őket, csak azért, mert a magunk mórai ostobaságán úgyse segíthetünk, hisz’ minket mások, korábban már elrontottak… És a saját álmunk – pedagógusként, szülőként, önérzetes individuumként – sem az ő álmuk. Ha erre rájövünk, már nem vagyunk mórai ostobák.
(Tudom, az iskolában most azt mondanák, Árpi, ülj le, egyes. Az életben azonban másképp van.)