A kávéról és a szalonnáról

Írhatod tovább a hülyeségeidet! – szólított meg bosszúsan tavaly a kudarctól csalódott Gyurcsány-szavazó. – Sürgősen abba kellene hagyni ezt – így idén egy helyi zöldpárti „tekintély”. A fővárosból pedig rendre megmondanák, mit írhat a Kanizsa-újság. Cenzúra…?!

A kommunisták vagonba rakták a gyerekeket. Hozzáteszem, a felnőtteket és az öregeket is…(Fotó: Gergely Szilárd)

A legújabb alinskysta trükk: a baloldal halálra akar röhögtetni minket – olvasom egy hozzászólásban, s december óta valóban mindent megtesznek ezért. Azonban a minapi 52%-os választási eredmény után az ellenzék régi-új vezérét tudva mi lehetne ártalmasabb és veszélyesebb, mint egy ilyen mondat: – Akkor én csak egy kávét kérek! Gyarló emberi természetünk hajlik a könnyebb keresésére. Nem föltétlen lustaság ez, racionalitásnak hívjuk. Miért ne dolgozzanak a gépek? Miért dolgozzak én? A filozófus Molnár Tamás jó húsz éve figyelmeztetett: a gépesítés befolyásolja a gondolkodásunkat is. Megnyomok egy gombot, bedobok egy érmét – kijön az eredmény, kijön az áru. Az ember nem így működik! Nem spórolhatjuk meg a – Tóth Árpád szavával – lélektől lélekig ható találkozásokat. Az MSZP a javunkat akarja. De mi nem adjuk.

Régi poén, de időtálló, bárhogy hívják a kaméleont. Nekünk azonban – minden különbözőségünk mellett – egy a közös szenvedélyünk: Magyarország. Különbség…

2002-ben megrendítő jelenetnek voltam tanúja az uszodában. Gyerekek kártyáztak az előtérben. Tavasz lévén az akkori négy pártot jelenítették meg. – Én nem leszek az MSZP! – tiltakozott egyikük. – A kommunisták vagonba rakták a gyerekeket.

Helytálló, hozzáteszem: a felnőtteket és az öregeket is.

A jobboldalisággal éppen nem vádolható filozófus 1988-as szavával szólva: Kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna. Tamás Gáspár Miklós azon baloldali emberek közé tartozott, aki szintén szükségesnek tartotta volna, hogy Gyurcsány Ferenc lemondjon a miniszterelnöki pozíciójáról, miután – aligha véletlenül – nyilvánosságra került a 2006 májusi őszödi beszéd:

Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk mondta akkor párttársainak Gyurcsány Ferenc, majd így folytatta az eladósítás okairól szólva: Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk? – tette föl a kérdést két (!) évvel a világgazdasági válság előtt. – Kell még valamit mondanom, Ildikó?

Hát, lehet, hogy lehet kutyából szalonna, nem? – vetette föl három (!) éve az ellenzék mai vezére a Jobbikkal történő összefogás lehetőségét. Másfél évre rá a belvárosi értelmiség Heller Ágnes személyében bólintott rá az utóbb taktikai szavazásként elhíresült, dugába dőlt trükkre. Ám áprilisban csak a családnevével megegyező ruhadarab jutott a kanizsai ellenzék reménységének. (Ha valaki nem értené: zakó… – a szerk.) A szavazótábor ide-oda rángatása azonban nem ért véget. Most éppen új üdvöskében bíznak, mert Pesten az a módi.

Ebből a városból oktatják ki rendszeresen a Kanizsát is, miről írhat, miről nem. Szerintük csak helyi témák a megengedettek, a migráció veszélyéről írni tilos. Ismerősöm vigasztalt a pesti gúnyolódás miatt. Nem szorulok rá. Ha ők dicsérnének meg, sürgősen lelkiismeretvizsgálatot tartanék, mit csináltam rosszul. Bizonyos vádlók vádja nekünk dicsőségünk. Ezt Tertullianus írta valamikor 160. és 220. között Karthágóban. Anélkül, hogy magunkat hozzá hasonlítanánk: Mindszenty bíborost a kommunisták támadásai közt nyugalommal töltötte el ez a mondat, idézte is utolsó körlevelében.

Bizonyos vádlók vádja nekünk dicsőségünk (Forrás: Esztergomi Főegyházmegye Körlevele 1948.)

Ugyan miben különbözik a fővárosi értelmiségnek ez a vidéket kioktató fölényes stílusa attól, ahogyan 1993-ban a magyarsággal kapcsolatban „csak a bőgatya és a fütyülős barack” jutott eszébe valakinek? Semmit nem tanultak?  Még hányszor üzenjünk a szavazófülkében?: nem kérünk ebből!

Papp János