A történelem ítélete nem a pillanatnak szól…

Főt hajtottak a Nagykanizsáról és környékéről a magyar gulágra elhurcoltak emléke előtt a vasútállomáson. A hortobágyi kényszermunkatáborokba 1950 és 1953 között mintegy 10 ezer ártatlan embert deportáltak családostól a kommunisták szerte az országban. Ugyanezen a napon – Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének emléknapján – az ’56-os szabadságharc hőseire is emlékeztek a városban.

Tudnunk kell, mihez kell hűségesnek és állhatatosnak lennünk, és mi az, amiből pont ezért nem engedhetünk (Fotó: Gergely Szilárd)

Az ’50-es évek elején a kommunista rémuralom háborús hisztériát keltett, aminek áldozatai főként a déli és nyugati határsávban lakók, valamint a nagyobb települések polgárai lettek. Az elhurcoltakat önkényesen válogatták ki a településeken.

– Olyan emberekre emlékezünk ma, akik a munka teremtő erejében bízva építették őseinktől és elődeinktől örökölt kultúránkat. Amit értékeket és közösséget nem ismerő komornyikok el kívántak törölni a világból, pusztán azért, mert léteztek. A létezésük volt a bűnük, a létezésük volt a szálka a kommunisták szemében – fogalmazott Dénes Sándor polgármester.

Dénes Sándor: A létezésük volt a bűnük, a létezésük volt a szálka a kommunisták szemében (Fotó: Kanizsa TV)

A megemlékezésen több olyan résztvevő is volt, aki fiatalon átélte a borzalmakat.

– Gimnazista voltam, édesapám Surd, Belezna, Pátró jegyzője volt már 32 éve. És jöttek a téeszt megalakítani. Szombaton jöttek oda édesapámhoz, hogy jegyző úr, aláírjunk, beálljunk? Édesapám azt mondta, menjetek a hegyre, menjetek a mezőre, ne találjanak otthon. Ezt a párttitkárnak elmondták, június 20-án már ott volt a kitelepítési parancs, 6 rendőrrel. Minden ablakunk alatt rendőr állt, gépfegyverrel, és úgy vittek el bennünket – idézte fel Varga  Árpádné.

Az ’56-os emlékkertben felállított kopjafánál a Nagykanizsai Polgári Egyesület emlékezett a szabadságharc hőseire. Magyar Ferenc, a Nagykanizsai Tankerületi Központ igazgatója a dátum (június 16.) kapcsán emlékeztetett: ez a nap szimbolikus, hiszen ’58-ban a diktatúra üzent Nagy Imréék kivégzésével, ’89-ben pedig – a szabadság nevében – mi üzentünk a diktatúrának és minden elnyomónak a néhai miniszterelnök újratemetésével.

Magyar Ferenc: Nehéz méltónak lennünk ennyi áldozatra, ám meg kell kísérelnünk ezt (Fotó: Gergely Szilárd)

–1956, de minden korábbi, a nemzet és a haza szabadságáért vívott küzdelem – bár tudom, nem így tanultuk –: végül győztes volt. A történelem ítélete ugyanis nem a pillanatnak szól – szögezte le Magyar Ferenc beszédében. – És az, hogy ma itt vagyunk és szabadon élhetünk: fényes győzelem. De tudnunk kell, és ki is kell mondanunk: nehéz méltónak lennünk ennyi áldozatra – ám meg kell kísérelnünk ezt. Feledve vitáinkat, belátva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat, hogy más nemzetekkel együtt egy olyan Európát teremtsünk, amely méltó a mi szabadságharcosaink emlékéhez is. Hiszen az ő vérük az évszázadok során oly sokszor Európáért is hullt.Ki kell tudnunk mondani, és el kell tudnunk mondani, hogy mi miért történt, de nem bosszúból, haragból, a gyűlölet katonáit harcba küldve, hanem azért, hogy mi magunk és az utánunk jövő nemzedékek is tudják: mihez kell hűségesnek és állhatatosnak lennünk, és mi az, amiből pont ezért nem engedhetünk.

Péter Árpád