Búcsú helyett hálaadás

facebook megosztás

A mosonmagyaróvári piarista közösség házfőnökeként, valamint plébániai kormányzóként folytatja szolgálatát az új tanévtől Nyeste Pál atya. A kanizsai Piarista-iskola korábbi igazgatója hét éve érkezett a városba, de mint azt a költözése előtt elmondta: nem szakad meg a kapcsolat.


Pali atya az alsós tanítóktól ajándékba kapott pólóban nyilatkozott. Nem szakad meg a kapcsolat… (Fotó: Gergely Szilárd)

Minden tekintetben új szakasz kezdődik Nyeste Pál életében: a piarista szerzetes, akinek egyik hobbija a túrázás, korábbi kirándulásokon már feltérképezte a Szigetközt, de Mosonmagyaróváron nem volt ismerős. Szilvásy László tartományfőnök ráadásul új, izgalmas feladatokkal bízta meg Pali atyát, aki nemcsak az ottani piarista közösség házfőnöke lett, hanem a hédervári plébánia vezetője is.

– Plébániai kormányzó még nem voltam… – kezdte nevetve. – A hédervári plébánia pár évvel ezelőtt lett piarista fenntartású, csakúgy, mint a község iskolája és óvodája, amelyeket tagintézményként a mosonmagyaróvárihoz csatoltak.

Amikor elkezdődik egy újabb, négyéves ciklus a Piarista Rend Magyar Tartományában, a szerzetesek számítanak az esetleges áthelyezésükre. Nyeste Pál azt mondta, örömmel folytatja a szolgálatát Győr-Moson-Sopron megyében, de a lénye egy része Kanizsán marad.

– Ahogy minden városhoz, ahol valaha tanítottam, úgy Nagykanizsához is kötődöm. A legszebb emlékeim a gyerekeknek szóló lelkiségi programok, mint a Felsőtemplomban megtartott ovis misék, a Márton-napi lámpás felvonulások vagy a szülőkkel közösen bemutatott drámajátékok. A gyerekek lelkipásztori vezetése egészen különleges feladat – olyan szolgálat, amely során magam is sokat adhatok, de legalább ugyanennyit visszakapok a kicsiktől és a szüleiktől.

Nyeste atya számára szintén meghatározó volt az a jó kapcsolat, amely az évek során a kanizsaiakkal kialakult. Úgy látja, ha régen voltak is nehézségek, a Piarista-iskolát mára teljesen befogadták és megszerették. Az intézmény közössége rengeteg városi programon részt vett, például az imasétán, a Kanizsai Pünkösdölőn, az adventi énekléseken és így tovább…

– Nagy öröm volt megtapasztalni azt is, hogy itt az ökumené nem csupán egy hétre korlátozódik, ugyanis a pap- és lelkésztársakkal évek óta minden hónapban találkoztunk, és sokat beszélgettünk – mondta. –Ez a fajta barátságos nyitottság a város egészére jellemző. Miután Vácról ideérkeztem, majd hét évet itt töltöttem, testközelből megtapasztaltam: aki idejön, az otthonra és társakra talál.

Szintén kedves emlék az együttműködés és barátság a zadari testvériskolával és a kanizsai horvát nemzetiségi önkormányzattal.

Ha dióhéjban kellene jellemeznie a dél-zalai városban töltött éveket, akkor azok „az emberi kapcsolatok jegyében teltek”, árulta el Pali atya, aki az interjú készítésekor nem a megszokott reverendát viselte, hanem azt az alsós tanítóktól ajándékba kapott pólót, amely egy közkedvelt példázatra utal.

– Nem szeretek búcsúzkodni, és különben is: számtalan esemény lesz, amely továbbra is Nagykanizsához köt. Esketések, keresztelések, és sajnos temetések is. Azokhoz a kapcsolatokhoz, amelyek itt szövődtek, az is hozzátartozik, hogy bár most messzebb kerültünk egymástól, és elköszöntünk, de ezután is mindig odafigyelünk a másikra. Búcsúzás helyett ezért inkább hálát adok azért a hét évért, amit itt töltöttem Nagykanizsán.

Nemes Dóra

 

Példázat a kötéltáncosról és a talicskáról

Egy világhírű kötéltáncos arra vállalkozott, hogy a Niagara fölé kifeszített kötélen végigmegy. A köré sereglő tömeg szorongva várta, mi fog történni. Mikor épségben lejött a kötélről, lelkes éljenzés fogadta. A kötéltáncos így szólt: „Mit gondoltok? Át tudok tolni egy talicskát ezen a kötélen?” Először nagyon meglepődött mindenki, majd valaki azt mondta: „Szerintem igen. Aki ilyen világhírű kötéltáncos, az képes rá.” Így is történt, a bravúrt mindenki megtapsolta. A kötéltáncos aztán újra megszólalt. „Láttátok, hogy át tudtam tolni, a talicskát. Most újra elindulok, és valamelyikőtöket átviszem a talicskában. Ki vállalkozik rá, hogy beleül?” Döbbent csend fogadta a kérdést, senki nem mert jelentkezni. Egyszer csak egy kisfiú kivált a tömegből, odament a kötéltáncoshoz és így szólt: „Én beleülök a talicskába!” Az emberek elképedtek, és le akarták beszélni a veszélyes vállalkozásról, de nem sikerült. Halálra rémülve nézték a kötelet és a kötéltáncost. Egy örökkévalóságnak tűnt az idő, amíg visszatért a földre, akkor aztán minden korábbinál nagyobb éljenzés tört ki. Egymás szavába vágva kérdezték a kisfiútól: „Hogy mertél beleülni a talicskába? Nem féltél?” Ő csendesen csak annyit válaszolt: „Miért féltem volna? Hiszen az édesapám ő, aki vigyáz rám!” (Forrás: Internet)

Minden jog fenntartva! © KANIZSA MÉDIAHÁZ Nonprofit Kft.