„Ezt a népet a nácizmus halálra ítélte” – A borzalmak emléke…

75 évvel ezelőtt kezdődött a roma holokauszt, amikor több hullámban gyűjtötték össze, majd szállították koncentrációs táborokba a Magyarországon élő romákat. 1944 szeptembere és decembere között a nyugat-dunántúli cigányok mintegy nyolcvan százalékát deportálták.


A volt internálótábor emlékfalát Rétfalvi Sándor készítette 1985-ben. A téglák a kávégyár épületéből származnak, amely egy időben menekült-, majd internálótáborként működött. A falba vésett nevek és évszámok némelyike még ma is jól olvasható. Képünkön Nagy József György, a DRVSZ elnöke, Balogh László, a humán bizottság elnöke és Kardos Ferenc a múlt hétvégi megemlékezésen Fotó: Gergely Szilárd

– A roma holokauszt több szempontból is érdekes kutatási terület – bocsátja előre Kardos Ferenc, a téma kutatója. – Többek között azért, mert a 20. század véres történelmi sodrába egy olyan nép keveredett, amelynek akkoriban még – szemben más nemzetiségekkel, például a zsidósággal – nem voltak saját intézményei, az írásbelisége pedig igen csekély volt. Iratok többnyire csak az iparos cigányoktól maradtak fenn. Ez volt tehát az első alkalom, hogy a cigányságra szuverén kultúrával rendelkező népként kezdtek tekinteni – és ezt a népet a nácizmus halálra ítélte.

Magyarországon az államhatalom egészen a német megszállásig nem foglalkozott azzal, hogy kényszermunkatáborokat alakítson ki, mondja a szakember, ugyan a megkülönböztetés létező jelenség volt, tartottak razziákat, és az is előfordult, hogy egy-egy munkára elvittek embereket. A tragédiához elméleti szinten minden feltétel adott volt, kivéve magát a szándékot, hogy megtörténjen. Kardos Ferenc arra is felhívja a figyelmet, hogy a határon túl élt magyar cigányok előbb kerültek a birodalmi lágerrendszerbe, mint a magyarországiak.

– Trianon után az Ausztriába került, magyarlakta területen nagyon sok cigány két- vagy akár háromlaki életet élt a munkája révén. Kereskedőkről, iparosokról, zenészekről, mutatványosokról van szó, akiknek az élete a folyamatos vándorláson alapult Észak-Olaszország és Zala vagy Veszprém között. Kanizsa környékéről is tudunk ilyen családokról. Amikor jöttek az üldözések, jó pár cigány éppen külföldön tartózkodott: ott is fogták el, majd vitték lágerekbe őket.

A magyarországi romákat két hullámban deportálták; a második, nagyobb a nyugat-dunántúli cigányság csaknem nyolcvan százalékát érintette 1944 őszén. Alig pár hónap leforgása alatt szinte mindenkit internálótáborba vittek, onnan pedig német birodalmi táborokba. Az auschwitz-birkenaui lágert nem sokkal korábban számolták fel: 1944. augusztus 3-ra virradóan háromezer cigány férfit, nőt és gyermeket öltek meg.

– A magyarországi, s így a zalai romákat először átmeneti táborokba vitték, Kanizsán például a mai Bolyai-iskola épületében, a vasútállomás környékén és a Csengery úti, volt kávégyárban szállásolták el őket egy-két napra vagy hétre – magyarázza a kutató. – Szeptember 24-25-én volt egy nagyobb összegyűjtés, amiről még az újság is beszámolt. Gyakorlatilag az összes cigány közösséget megbolygatták, csak néhány zenészt hagytak, akik a fronton muzsikáltak, mert őket megvédték a katonák.

A szőlőültetvényeken szükség volt munkaerőre, néhányan így menekültek meg a halál torkából, de olyan is előfordult, hogy a csendőr megenyhült. Az egyikük megmondta: felé az az elvárás, hogy tíz embert elvigyen, a vajdára bízza, kiket. A vajda általában önként jelentkezett a feleségével. A többi ember kiválasztásánál arra törekedtek, hogy minden családból maradjon valaki otthon, s a gyerekeknek és az asszonyoknak ne essen bántódásuk.

– Magyarországon sok olyan eset van, amiről konkrét, kézzel fogható adat nem áll a rendelkezésünkre, de az elbeszélésekből, visszaemlékezésekből tudjuk, hogy megtörtént. Pontos információ nincs arról, hányan sérültek vagy haltak meg. Mi, kutatók úgy tartjuk: áldozat az is, aki özvegyen vagy árván maradt. Becslések szerint 30 ezer emberről lehet szó… Fontos, hogy azokról is megemlékezzünk, akik névtelenül, nyomtalanul eltűntek, s nem maradt fenn róluk semmilyen adat – mintha a történelmen kívül léteztek volna.

Kardos Ferenc hozzáteszi, a roma holokauszt burkoltan már az ’50-es évek irodalmában is megjelent, afféle szenvedéstörténetként, de a ’80-as évekig nem lehetett róla nyíltan beszélni. Sok más mellett ez is nehezíti a kutatásokat, de közben egyre szélesebb körű az a kutatótársaság, amely adatokat gyűjt a témában. Ennél is nagyobb előrelépés talán, hogy ma már nem ritkák a szakmai rendezvények, konferenciák sem, amelyeknek a hallgatóságát zömében a roma közösségből érkező laikusok adják. Ezeknek a programoknak a célja elsősorban a szakmai párbeszéd kialakítása, valamint az ismeretterjesztés, hiszen ezek szolgálják azt, hogy a roma holokauszt ne vesszen a múlt homályába.

Nemes Dóra