Ősz – kékjét vesztett szemek tükrében

Uram! Ne tovább! Te tudod Uram, mi mindent akartam! Lehelj belém akaratod erejéből, hogy fölül tudjak emelkedni önmagam gyöngeségén, ajándékozz meg a tevékeny akaraterő kegyelmével! Egyszerűen. Hogy tudjak akarni. Micsoda nagyszerű dolog lenne önmagamat legyőzni, önmagam fölött uralkodni az életem teljességében – őszi könnyek nélkül…

Opus 1

Bágyadt napsütésre váltott a nyári harminc fok. A Berzsenyi utcai hársak ágain a levelek fogyóban vannak. Levetették divatos zöld ruhájukat az ágak. Az őszi sárga, meg a barna a divatos. Néhány galamb veszekszik egy szemtelen verébbel. A füsti fecskék, bár már most gyötri őket a honvágy, valahol a tenger felett járnak. A Rozgonyi utcában a szokatlan csendet egy szürke ló vontatta szekér zötykölődő zörgése töri meg. A lajtorják, szekéroldal között szőlővel teli ládák bizonyítják szeptember igazságát. A tízemeletesek mögötti kontúr hegytető fölött tömörek és fáradt-szürkék a felhők. Lecsukott szemeim mögött látom, a reggeli ködtől is harmatos fonnyadó sarjút. Utolsó kaszálására vár, vagy talán már túl is van rajta. A Mura felől érkező tehervonat mozdonya is fáradt, halkan füttyent a bakteri köszöntőre. Egy, talán eltévedt helyijárat ráköszön a benzinkútra. Az úton napozó vörös macska ezt lusta hunyorgással nyugtázza.

Öreg fotelomban ülve kesereg kezemben az újság. A napi politika ma sem tagadta meg önmagát. Leteszem az asztalra a gondot. Ablakomhoz lépve látom – mit nekem a politika filozófiája! – csodás a reggeli fények játéka. Gerlebúgás igazolja a megállapítást, s az ősz petőfis hangulata nyári melegként terül el szívemen s lelkemen. Kávéillatra eszmélnek tekergő gondolataim. A reggeli feketém testvére szeretőként illegetve magát önként jön a szobámba. Hedonizmus et i’ la melencolia. Kavargatom kábítószerem, s hogy ne maradjon magára, gondolatban ráfüstölök egy bagóra. Rám mosolyog a reggel. Már nem is számít, hogy az őszi elmúlás emlékeztet a koromra. Valahogy, valamiért, most minden egyszerű, minden csodálatos – és minden jó…

Opus 2

Idegesítően csörög a vekker. Mint mindig. Az éjszakai alvás egy bizonyos kor után nyűg. Hajnal felé pihentem el. Persze, hogy indulatokat vált ki belőlem a berregés. Fejem ősz hajú kócbaba. Kilóg a paplan alól.  Helyére teszem mormogásomat, s a valamikor búzavirágszínű szemeim csipatakaróit törölgetve lelket lehelek az élet értelmébe.  A baglyok már aludni tértek. Az erre fészkelő fecskéket múlt héten délre zavarták a nagypofájú őszi kányák. A feketerigók istentudja merre járnak, mert most egyet sem látni.

A sötétítőfüggönyök árnya mögött, kintről még csak éppen szürkébe fordul a reggel. Lelépek az ágyról.  Az egyik lábam csusszan, a másik meg követi. Természetesen majd’ hanyatt esem az éjszaka bolyongásaim közben szétrúgott papucsaimban. Négy lépés az ajtó, még három a konyha. A villanykapcsolót másodjára találom meg.  Hunyorogva konstatálom belsőm sötétségének lassú elmúlását.  A konyha fénybe borul. Egy mozdulat a rádió felé. Trallala… tatatatam… Hangfoszlányok. Életfoszlányok. Zagyván. Csak úgy. Elmém még homályos, de reflexszerűen megtalálom a kávésdobozt a szekrényben. A hirtelen megengedett csapvíz a mosogató aljáról, miért is ne, mint mindig, a képembe vág. Most már ébren vagyok. A lágy, búgó, morgó hangot adó kávéfőző is igyekszik barátommá válni. Fekete gyémántként, cseppről cseppre telik az ibrik, s én függőként élvezem a reggel elengedhetetlen ízeit és illatait.

Egy korty – és jönnek múltam víziói. Emlékezem. Bűneimre. Gyarlóságomra. A néhány évvel ezelőtti reggelekre. Isten bocsássa meg, nagy bagós voltam. Sajna’ nem lehetett elrettenteni a füstös gyiloktól. De valamiért, az időm s korom előrehaladtával, valaki, ott föntről, csak az első korty kávé után engedte meg az első slukk kábulatát. Számban az éjszaka keserű ízét felváltotta az amerikai ültetvények pampatáncos, Afrika tam–tam dobos hangulata, s izegve–mozogva, már–már rituálészerűen gyújtottam meg Irinyi találmányát, s érintettem a számban remegő első staubhoz. Snitt. Szürrealista kép. Pillanatok alatt füst árasztotta el a konyhát, s én jótékonynak látszó ködében, élvezkedni kezdtem. Az első köhögőroham a második slukk után menetrendszerűen mindig megérkezett. Fújtattam, mint az egykori négyhuszonnégyes. Mire a második bagóra gyújtottam, már elég kellemes volt a fuldoklásom. Tudom, ne mond te is, kedves barátom, abba kellett volna hagynom, de akkor mi lett volna a közel hatvan éve nyúzott reggeleimmel… Rigolyáimmal.

Úgy fertály óra alatt kitisztult belőlem az éjszaka rossza és jója. Már megbocsátottam a vekkernek is. Kávém, no meg a reggeli hideg víz hatására elmém rendezni kezdi a napi teendőket. Egy lépés előre, kettő jobbra. Ezt is kell tennem, meg majd azt is. Ki kellene szellőztetnem először a füstöt a lakásból. Meg most, így néhány év után, az életben s koromban botladozva setén és sután – a tudatomból s a megkorcsosult illúzióimból. De mit is tehetnék. Megmaradtam álmodozó idealistának. S az egykor szürrealista film már-már futurisztikus képvágásaival tovább pereg. Még pereg. Fekete-fehérben. Mintha színvak lennék. Az árnyalatokat is csak belülről látom. Van Goghi sárgák. Csontvárys bibliahangulatban.  Szinyei Merse Pál majálispaletta-árnyalatában. Elhúznám, de a dohos illatot árasztó Munkácsys-háttértónusú sötétítő majdnem a kezemben marad. Ettől megdermed „siralomház-arcom”. A pillanat töredéktanulsága a megharcolt és kimondott Laczó betyár NEM igazsága a hamis és élettelenarcú igazságtalanság ellen.  Lázad a tudat. Nyílik az értelem. Nyílik az ablak, a hirtelen beáramló friss reggel hátán úszó, puszpángillatú, a hajnal harmat súlyától elnehezült ökörnyál simogatása félig csukott szemeimet is kinyitja. Kintről tejszerű köd köszön be szobámba. Bőröm, s pizsamám egy pillanat alatt nyirkossá válik. A másodperc töredéke alatt magamra kapom zöld köntösömet. Mert a hajnali első ölelésének már érzem hidegét és melegét, kezdem belátni: itt van az Ősz! Egy pillanatra, a falinaptárra téved vaksi szemem. Nem látom a betűket, csak a sziluettjüket. Ókulám az asztalon vár a sorára, s meg is teszi, mit meg kell tennie. A naptár is jó barát a tetthez, s mi hárman, együtt döbbenünk rá Szent Mihály napjának valóságára. Igen, itt van az Ősz. Én öregszem, az évek is múlnak. Fogynak, és közben szaporodnak életünk szereplői. Kinek - kinek fogyóban, kinek kerekedőben évei, egyes testrészei. Nem kell nagy feneket keríteni az egésznek. A kiűzetés miatt és után a kérdezés joga odaát van. A természet apokalipszis sorsa. Kikelet. Virágzás. Trilla. Kárr… kárr. Lombhullás. Fecske-exit. Köd. Hajnali sötétség. Hajnali áhitat.

Jönnek-mennek az évszakok. Az Ősz is tejködös ruhájában - inkognitóban érkezett. Hatására az ablakot bezárom, s kezem reflexszerűen a gázkonvektor felé mozdul. Beleborzongtam a lakásom meglátogató ökörnyálas ködszörny simogatásába. Jól esne egy kis langymeleg. Kattintom a szikrát, nyitom a csapot, s a lakásban szétárad a boldogság gáz-mámor. Őszinte. Csillogó szemű. Fecskék násza. Teljesség. Simogat. Megsimogatja a konyhai fikusz leveleit is…

Riersch Zoltán