Állatokról írtak, emberekhez szóltak 2.

Nem a cenzúra elől ír állatokról. 1944-ig kormánypárti képviselő, államtitkár, majd miniszter. Vadászíró, épp ezért életpárti. Feleségével megtapasztalja a szocialista humanizmust, kitelepítik. Az emberhez szól.


„Ezt mindet akarja a csónak. Ő pedig nem engedi”… (Fotó: rurzyca.pl)

– Három lába hibázott már, mikor nekem jött. Én lőttem el a negyediket. Mégis elment. Utánaküldtem egy hajtót.

A nyúlnak valóban nincs egyetlen lába sem. Törötten lóg, kalimpál valamennyi, mint megannyi eleven cséphadaró. Körülte az ég glóriás világossága fényeskedik – a Körvadászatot idézem az Isten szabad ege alatt című Zsindely Ferenc kötetből.


Kiadását támogatta a Magyar Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal

Lohol a hajtó a hóban. Ilyenkor nagy kínosan megy-megy a nyúl is. Mikor a hajtó kifullad, ő is megáll. A hajtó megunta a hiábavaló hajszát, izzadtan jelenti: – Nem lehet megfogni a büdöset.

Sötét este lett. Nem látni már semmit. De az ég és föld határán a beteg nyulat, azt még látni. Lassan, kínosan baktat. Hosszan elüldögél. Meleg vérétől felolvad a hó, s piros jegek fagynak rá a metsző szellőben. Iparkodik a Vág-Duna mellé a nádba.

Vajon minek iparkodik? Véres a csapája, úgyis rátalál majd a róka. Hó van, fagy van. Úgyis megfagy. Héják és sasok járják a határt és varjak és szarkák. S lám, úgy iparkodott, hogy a hajtó nem bírta megfogni.

Ki bíztatja vajon az ilyen agyongyötört nyulat? Ki bátorítja? Ezer közül egy, ha megmarad. Ezer közül egy, ha felépül. Talán ezernek rettenetes kínja árán esetleg megmaradhat egy. Egyetlen apróka, pislogó lángocskája a sugárzó napokat teremtő Életnek.

Ki tanítja meg mind a nyulakat, hogy mégis megéri? Hogy így kell, így szép, így szent? Hogy az egy ezredrésznyi lehetőség is minden kínok elszenvedését megéri, mert a megmentett lángocskán újabb kis tüzek gyulladhatnak? Cipeli, vonszolja véres, összetörött életét a sebesült nyúl. Egyedül van az éjszakában. Kegyetlenül ragyognak rá a téli csillagok. De baktat.

A Duna ugyane vidékén, vadászok elől menekülnek a sörét sebezte Kercerucák is.

A barna fejű komoly és mozdulatlan. Rettentő felelősséget visel, tudja ösztönösen. Százezer pelyhe van, két evező lába, két, gyógyulást reménylő szárnya, messze északi fészke, ismeretlen párja, kiköltendő drága fiókái. Ezt mindet neki kell most megvédelmeznie. Ezt mindet akarja a csónak. Ő pedig nem engedi.

Fogy a világosság, vele a kercék esze is, óvatossága is. Itt akarnak aludni mindenképpen és mindenáron. Megszokták a barkást, sötét van, veszedelem van: újítással most nem kísérleteznek. Ezer mérföldnyire hazulról eljöttek, világot próbálnak, országokat bejárnak. Csakhogy életüket a tavaszba átmenthessék. Otthonról, szülőföldről, annyi sok mindenről lemondtak. De elég volt már. Ebből az egyből, éppen ebből a barkási idegen Duna-ágból, ebből nem engednek. Van Duna-ág más is, száz is -, érthetetlen, konok, rémült elszántsággal mégis csak ide térnek újból s újból vissza.

Végül besötétedik egészen, s a puska lőni nem lát. Mohón, kimerülten nyugosznak el a kercék a megszokott vízen. Ezt az utolsó maradék otthont hát megtarthatták. Vérük hullásának árán, életükért: amint illik. Valahol messze hangosan hápognak a tőkések. Hápoghatnak.

A fekete vízen, fekete éjszakában boldogan ülnek a kercék.

Fogolyék

Egyszerre csak felharsant bátran, bíztatón, hívogatón a menekülés csengő harsonája. Fogolykakas szólt az alkonyatban, fiainak fújta a takarodót, minden jó léleknek ajánlotta a szíveslátást. Az öt árva megindult ezen a hívogató hangon, mint anyja kezén a szepegő gyermek, s el is talált rajta új kvártélyára. A cserregő kakasnak meg a párjának tizennégy csibéje volt eddig: lett ezentúl tizenkilenc. Édesgyerek és mostoha között azontúl semmi különbség. Hogyan is lett volna? Gyerek a gyerek, akárkié. Ha nem nevelheti az, aki világra hozta, elég baj az szegénynek: át kell adnia a nevelés örömét másnak.

A fogolykakas nekieresztette a torkát mindenegyes estén s harsogta bátran, büszkén, diadalmasan az önfeláldozó szeretet hitvallását. És nyújtogatta a nyakát és vigyázta gyülekező csibéit és vigyázott túl is rajtuk, bele a sűrűsödő éjszakába. Nem vergődik-e Isten jóvoltából valami veszendő árva, kit megsegíthetne?

Papp János összeállítása