Így nem marad. Talpra állunk megint…

A címadó konok kijelentés történelmünk egyik mélypontjáról. – Hát idáig süllyedtek önök? – hüledezett Belgrádban a francia generális, mikor Károlyi bemutatta kíséretét 1918. november 13-án. Három erős asszony példája.


Fotó: museum-digital.org

Ez az a kor, mikor egy honvédelmi miniszter – írjuk ki a nevét: Linder Béla – szájából elhangzott: – Nem akarok katonát látni! Következett Trianon, ő pedig még Tito idejében is nyugdíjat húzott Zágrábban.

Tormay Cécile Bujdosó könyve így folytatódik: – Ők mondták, vagy én mondtam. Már ezer éve mondják ezt minálunk, és ha a férfiak elfáradnak, mondják az asszonyok. Mondták a tatárjárás után, mondták Mohács után. Mondjuk ma is, pedig minden összedűlt, mindenünket elrabolták, és a világ legboldogtalanabb népe vagyunk. És mi mégis bízunk és hiszünk. Miért? Senki se tud felelni. Pedig hányszor éreztem magámban én is ezt a hitet, amely erősebb a végzetünknél, hányszor láttam másokban, mikor fellobog. Mi ez? A fönnmaradásunk rejtélyes vágya-e? Vagy több ennél, életerőnk nagy előérzete? A csodaszarvas ez, szent napkelet rohanó látomása, melyet ellenállhatatlanul követ a magyar képzelet. Meotis állandó ingoványai felett, a regék ősi reggelén jelent meg csillagos agancsával először a fehér szarvas nekünk. Űzőbe vette a két testvér lovas. Az isteni vad igézte őket, csalta, suhanva, csörtetőn gázlókon át maga után. És a csodaszarvas azóta mindég meg jelenik, ha ingoványok közé tévedünk, felbukkan előttünk, mint száguldó fehér szövétnek és gázlókhoz visz és mindég újra elvezet a jövő felé. Így nem marad! Még talpra állunk... Előttünk jár a csodaszarvas megint.

„Hej! ki hozza, kormányozza Ide azt a gályát? Vagy már senki meg nem menti Magyarok királyát?”
„Én, én hozom, gyönge asszony, Hajómat az éjben: Ülj fel uram, Zsigmond király, Te is, édes férjem!” – írja Szentgyörgyi Cicelléről 1852-es balladájában Arany János. Ő írta: Végigaludtunk vagy harminc esztendőt, egy hosszú békességet. Ezalatt sok mindenfélét álmodoztunk és szörnyen elbíztuk magunkat. Eddig még csak hegedűszóban meséltem, de ezután világosan akarok beszélni: akarjuk-e, hogy legyen Magyarország? És a Rozgonyiné?

Egy szabadkai diáklány, Némedi Emese mondja a youtube-on, megrendítő átéléssel. Mielőtt elkerült szülővárosából a pesti bölcsészkarra, édesapja – máig emlékszik rá – csak annyit mondott: – Kislányom! Értékeld, hogy honnan jöttél.  – Én ma is tudom értékelni, hogyha bemegyek egy boltba, magyarul kérek kenyeret – folytatja Emese, aki újságíróként minap így eszmélődött: – Ahhoz, hogy egy katona megvédje városát, szeretnie kell azt, meg kell, hogy legyen a komfortérzete. Biztonságban kell éreznie magát, tudnia kell, hogy a harc közben számíthat társaira, mert egy célért küzdenek mindannyian: a sikeres végkimenetelért.


Éppen reád volna szüksége? Jeanne: Reám, uram (Fotó: pinterest)

Egy teheneit őrző parasztlány meg egy fényes arkangyal, Szent Mihály úr. Utóbbi megparancsolja: – Jeanne, indulj segítségére királyodnak, hogy visszaadd neki a királyságát! Előbbi szabódik: – Szegény, együgyű leány vagyok. Én csak a báránykáimért tudok felelni. Az egész francia királyság túlságosan sok nekem. Könyörülj rajtam uram! De hiába! Nem volt irgalom! Eltűnt a szemem elől, és ott álltam egész Franciaország terhével a vállamon…

A Jeanne d’Arc történetet alapul vevő A pacsirtát, Anouilh darabját a Kereszty Ágnes vezette Piarista Diákszínpad előadásában ismertem meg. A pásztorlány első találkozása az uralkodóval, s környezetével: – Kegyes Dauphin, az én nevem Jeanne, a Szűz. Az egek királya azt üzeni általam, hogy Önt Reimsben megkoronázzák és a Mennyek Uralkodójának alattvalójaként, Franciaország királya lesz! Károly (zavartan): – Mi? Hogy? Helyes, helyes, kisasszony, csakhogy – ha jól tudom –, Reims az angoloké. Hogyan menjek én oda? Jeanne (még mindig térdelve): – Harcok árán, kegyes Dauphin. Erőszakkal, bizony! Orléans-nal kezdjük, aztán megyünk Reimsbe. Érsek: – Te kis bolond, hát nem ezt tervezik már hónapok óta a katonáink? De eddig senkinek sem sikerült semmi. Jeanne (feláll): – Nekem,… nekem sikerülni fog. Érsek: – Szeretném tudni, hogyan? Jeanne: – A mi Urunknak, Istenünknek a segítségével, aki engem küldött. És az angolokat kiűzzük országunkból. Érsek (gúnyosan nevet): – Micsoda zseniális gondolat! És ezt nem tudná az Isten egyedül is megtenni? Éppen reád volna szüksége? Jeanne: – Reám, uram.

Papp János összeállítása