Mégis anyatejillatú a csend

A mához már oly távoli születésem. Anyám törékeny termete is már a röghöz kötött. A tuják s fenyők között, a lankás domb mögül felkelő Nap kíváncsin tekint a megtévedt látogatóra; tekintetében az olvadó arany fekete árnyú könnycsepp.

Fotó: Gergely Szilárd

Közelítek bölcsőm ringatójához, de másfél méter mélyen nyugszik születésem édes szószólója:

A napkelte, s a korai cinke megdöbben, nem érti, mégis, miért anyatejillatú a csend.

A majd’ elfelejtett síron, a nefelejcs s kökény kékjében pirul a gyermeki – késés – szégyenétől a hajnalharmatos tulipán, s tán még a tavalyelőttről ott maradt árva árvácska.

A napkelte édesanyaarcú árnyat rajzol homlokomra. Szívemet a hiány markolja: megszólalásra bír, a – vajh’ miért – felejtés, s a már kései köszönet.
Megkésett jöttömet nem értik az aludni vágyó baglyok, nem értem én sem, de hiszem, nem csak remélem: anyám tudja a miértre a választ.

Mert bár másfél méter és tizenöt év választja el a tegnapot a mától; nem a hiánytól fényezi arannyal a napkelte a tájat.

Mindent megbocsátó anyámat látom a sírok – s felettem, a fekete fecskékkel az ég felé repülni.

Szárny-kezében (a most elhozott) egy szál fekete rózsa, s mint régen, engem féltve és szeretve – túlvilági – még el nem késett üzenetként: felém, integet… Na, de erről majd egyszer, később.

Riersch Zoltán

Csend

Révedezik a délután

az aranybarna kertben.

Lépteim nyomában perceg az avar.

Emlékezem. Megszédülök.

Szembe jönnek velem a fák.

Halottaimat elbúcsúztatták

a sárgaszirmú krizantémok.

A feltámadó őszi szél

odébb pergeti az Időt.