Szerelmi lázsiás a múzeumban

Szerelmi ajándék lett a hónap műtárgya a Thúry György Múzeumban. A frissen restaurált lázsiás még az 1970-es években került Kiskanizsáról az intézmény tulajdonába. A nyakékeknek ez a feltűnő változata főleg a 19. században volt népszerű. A lányok, asszonyok különösen tánc közben kedvelték a tallérok csillogása és csilingelése miatt.

A Thúry György Múzeumban hónapról hónapra bemutatják az intézmény gyűjteményeinek egy-egy, a nagyközönség által kevésbé ismert darabját. Ilyen az a lázsiás is, amelyet feltehetően egy kiskanizsai köszörűs vagy rézműves készített mintegy száz évvel ezelőtt. Novemberben Pulai Attila segédrestaurátornak köszönhetően teljes pompájában láthatják a különleges kiegészítőt az érdeklődők.

A nyakláncot Nagy Andrásné ajándékozta a múzeum számára a néhai igazgató, Kerecsényi Edit közbenjárására. 1971-ben így emlékezett vissza a nagykanizsai asszony a családi ereklye történetére: „Valamelyik rokonunk készítette a leány számára, akinek udvarolt. Apám mesélte, hogy szedtek össze fényes pénzeket, és megcsinálták nyakláncnak, főleg a Kiskanizsán élő cigányok. Gyűrűket is készítettek pénzekből. Mikor elmentek a vásárra, ott árusították, vásárlóik is főleg cigányok voltak. A lányok és asszonyok büszkén hordták a nyakukban. Leginkább a rézműves lăkătár vagy köszörű cigányok foglalkoztak a készítésével, mert nekik volt hozzávaló felszerelésük.”

Hogy a lázsiással sikerült-e meghódítani a kiszemelt hölgyet vagy az ajándékozó kosarat kapott, nos, arról már nem szól a fáma, mondja Kiss Nóra néprajzos-muzeológus (képünkön). Ami viszont biztos, hogy ez a típusú nyakék már a 18. században megjelent a Szeged-környéki tanyák földműveseinek körében.

– A 19. századra már az egész országban, így Zalában is ismerték a lázsiást, azonban igazán a Dél-Dunántúlon és az Alföldön volt népszerű, ahol a balkáni és délszláv népviseletek hatása eleve dominált – magyarázza a szakember. – A lányok általában megörökölték vagy, mint azt a kanizsai eset is példázza, ajándékba kapták a nyakéket. Baja környékén szokás volt az is, hogy a menyasszony a vőlegénytől kapott jegypénzből készíttette el az ékszert.


Fotó: Gergely Szilárd

A kanizsai lázsiás egyik érdekessége, hogy kivont forgalmú pénzérmékből állították össze. A vörös- és sárgarézdrótból összefűzött láncszemekre tizenegy ezüstérme került. A legnagyobb, középső darab Mária Terézia 1780-ból származó ezüsttallérja. Mellette két-két florinos látható, amely Ferenc József idejéből való, a szélső érmék pedig ugyancsak hozzá köthetők: ezek 1893 és 1915 között készült egykoronások.

– Mivel akkoriban már nem volt vásárlóértékük, viszont szépen csilingeltek, csörögtek és csillogtak, főleg tánc közben, szívesen készítettek belőle láncokat – meséli. – A lázsiás hódító útja az első világháborúig tartott, utána fokozatosan kikopott a divatból, és átvette helyét a városias, polgári viselethez jobban illő nyaklánc.

A Thúry György Múzeumban nem a lázsiás az egyetlen szerelmi ajándék, amelyet a hónap műtárgyaként kiállítottak. Októberben egy nyolcvanegy évvel ezelőtti esküvői fényképet mutattak be. A Müller Lajost és feleségét ábrázoló, üvegezett képet gyöngyvirágos menyasszonyi fátyol, vőfélybokréta és keményfából készült, kidomborodó faragás keretezi. Kiss Nóra kérdésünkre elmondta: a 20. század első felében jellemzően a farsangra, valamint az októberi szüret és az advent közötti hetekre esett a házasságkötések ideje a falvakban, mivel ekkorra már befejeződtek a mezőgazdasági munkák a földeken és a szőlőkben. Továbbá az egyházi hagyományok sem tiltották a lakodalmak megtartását, szemben az adventtel vagy a nagyböjttel, amely az elcsendesedés, illetve a bűnbánat időszaka.

Nemes Dóra