A hónap műtárgya – A múzeum első pecsétje felbecsülhetetlen értékű

2020-ban is folytatódik A hónap műtárgya sorozat a Thúry György Múzeumban. Az érdeklődők ezúttal a régi Városi Múzeum első pecsétjét láthatják. Az 1919-ben készült eszköz felbecsülhetetlen értékű az intézmény számára, hiszen azon kevés múzeumtörténeti relikvia közé tartozik, amely átvészelte a XX. század vérzivataros éveit.


A bronzfejű pecsétnyomó 1919-ben készült (Fotó: Gergely Szilárd)

Valaha a gyűjteménybe bekerült iratokat, okmányokat és könyveket hitelesítették vele, emellett az intézmény hivatalos bélyegzőjeként is funkcionált a bronzfejű pecsétnyomó, mondja el kérdésünkre Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus, aki arról is mesél, miért lehet egyszerre három évszámra is – 1913-ra, 1919-re és 1949-re – datálni a múzeum megalapítását.

– 1896 márciusában, a millenniumi díszközgyűlésen az akkori képviselő-testület több fontos kérdést illetően is döntött – mondja. – Az árvaház, a gimnáziumbővítés és a sétatér mellett napirenden szerepelt a városi múzeum és könyvtár megalapítása is. Noha a testület egyöntetűen támogatta az ötletet, valamiért mégsem történt éveken át előrelépés.

1912-ben aztán két prókátora is akadt a kanizsai múzeumügynek. Egyikük Haller Jenő, Légrád neves helytörténeti kutatója volt, aki egy alkalommal, amikor Nagykanizsán járt, megnézte a neves bankár, Grünhut Alfréd elképesztően gazdag gyűjteményét is. Később a Zala című lap hasábjain részletesen beszámolt élményéről, s mint fogalmazott: a szebbnél szebb érmeknek, metszeteknek és fegyvereknek egy múzeumban volna a méltó helyük.

– Még ugyanebben az évben történt, hogy a volt kultuszminiszter, Wlassics Gyula, aki annak idején itt kezdte iskolai tanulmányait, tehát erősen kötődött Kanizsához, szintén felkarolta ezt a kezdeményezést, még háromezer korona államsegélyt is szerzett – folytatja a Thúry György Múzeum munkatársa. – Ezt követően a közgyűlés újabb határozatot hozott az intézmény megalapításáról az év végén, majd nem sokkal később azt a Halis Istvánt bízta meg a vezetésével, akit városi tanácsnokként, árvaszéki ülnökként, helytörténészként és íróként városszerte ismertek.

Halis új minőségében szinte azonnal munkába állt. A kortársak visszaemlékezései alapján főként ókori és középkori régiségeket gyűjtött, amelyeket a saját hivatali szobájában tárolt. A háború alatti években döcögősen szerveződött az új kulturális intézmény, új erőre csak 1919 után kapott a szándék. Márciusban például döntés született arról, hogy Halis irodájából tágasabb helyre, a polgármesteri hivatal két második emeleti helyiségébe kell költöztetni az anyagot.

– Szerencsére a tanácsköztársaság beköszöntével sem akadt el a folyamat: a néptanács első két ülésén is téma volt, és a tagok nagyon is szorgalmazták, hogy az intézményt az akkor már nyugalmazott tanácsnok Halis István vezesse, hiszen „annyi esztendő óta és annyi szeretettel gyűjtötte a múzeum és a könyvtár értékeit”. Ekkor készült a pecsétnyomó is, amely különösen értékes nekünk, hiszen a múzeumtörténeti tárgyak és dokumentumok közül csak nagyon kevés relikvia maradt fenn…

Mint arra Kunics Zsuzsanna rámutat: a pecsételőn és az 1919 májusában megkezdett iktatókönyv fedőlapján, illetve egyik belső oldalán kívül gyakorlatilag minden a világégés martalékává vált. A második világháború alatt százával vesztek oda a tárgyak, köztük különleges néprajzi értékek, így többszázéves hetési és göcseji viseletek, egy kiskanizsai menyasszonyi ruha, továbbá Kanizsai Miklós püspök reneszánsz portréja, s 1500 olyan irat, amely a 18-19. századból vagy még régebbről, a céhes időkből származott. Egy szó, mint száz: a kár felbecsülhetetlen volt. De ne szaladjunk ennyire előre…

– Halis István 1926-ig vezette a múzeumot, ezt követően a piarista tanárok gondozták tovább a gyűjteményt, amely még 1919-ben került át a hivatalból a Sugár úti gimnáziumba. Négy évvel később, amikor befejeződött az iskola felújítása, már olyan sok könyv és tárgy volt, hogy négy szobát jelöltek ki a tárolásukra. A második világháború aztán újabb kihívás ele állította őket, hiszen a korábbi leltárkönyv és a cédularendszer is megsemmisült, így többnyire emlékezetből írtak lajstromot a veszteségről.

1949-ben újabb mérföldkőhöz ért a kanizsai múzeumügy: a főleg fegyverekből, numizmatikai értékekből, néhány néprajzi tárgyból, céhes emlékekből és a megmaradt okmányokból, könyvekből álló gyűjteményt államosították. Egy évvel később különválasztották a bibliotékát és a múzeumot, amelyen belül kialakítottak egy szakkönyvtárat – innentől kezdve mondhatjuk azt, hogy Nagykanizsának lett egy önálló városi múzeuma. Az intézmény 1951-ben felvette Thúry György nevét, nem sokkal azután, hogy olyasvalaki lépte át az épület küszöbét – akkor még egyetemistaként, akinek később összeforrt a sorsa a vele. Kerecsényi Edit a teljes gyűjteményt évtizedeken át gondozta, szakleltárba sorolta és számtalan értékkel gyarapította, ezért is tekintenek rá ma úgy, mint a második múzeumalapítóra.

Nemes Dóra