Rekviem a gépgyárért – Május 29-én végleg bezárt a DKG


(Fotó: Horváth Zoltán)

A valamikor szebb napokat megélt gépgyár dolgozóinak múlt pénteken kellett utoljára bemenniük az üzembe. Tavaly decemberben 105 munkást bocsájtottak el a cégtől, így az utolsó hónapokban mintegy 80 fő maradt állományban az egykor 2000 embernek is megélhetést biztosító vállalatban. A szomorú apropó kapcsán a DKG-család két fontos tagját, Hajdu Györgyöt és Tornyos Ferencet kértük visszaemlékezésre.

Tornyos Ferenc 1944-ben járt először a gyárban, majd a diploma megszerzése után 1961-től dolgozott a vállalatnál, 1981 és 1991 között vezérigazgatóként tevékenykedett. – Ez egy hivatás volt, nem szimpla munkahely, s nem csak én gondolom ezt így. Nagyon sok ember mondhatja el, hogy „ez volt az én gyáram, ez volt a második otthonom”. A szociális ellátás a párját ritkította, 9 szakrendelés volt nálunk, felújítottuk a cég balatoni üdülőjét, ahova minden nyáron mehettek a dolgozók és családtagjaik, valamint még a lakásvásárlást is támogattuk kamatmentes kölcsönnel. Saját kertészete, étterme volt a gyárnak, s közösségi háza a Csónakázó-tónál. Ez a cég egy szimbólum volt Kanizsán. A szakmai kvalitások, az a munkás gárda, az a családias légkör, ami jellemezte a 75 év alatt, az egy összeszokott kollektíva volt, s erre a város is bármikor támaszkodhatott. Csakúgy szerves részévé váltak a városnak a gépgyárban készült képzőművészeti alkotások. Sokaknak volt gyakorlati és szellemi adottsága is a művészetekhez és ezek kibontakoztatásában támogatta őket a gyár. Mindenképpen ki kell emelnem Vörös Jánost, Erdős Lászlót, Hosszú Józsefet, valamint természetesen Bálits Kálmánt.

Hajdu György több mint 40 évet dolgozott a DKG-nál. Szerinte országosan is egyedülálló és példaértékű volt az a vezetői hozzáállás, ami a kanizsai intézményt sokáig jellemezte. – Ebben a gyárban – fénykorában – szakmailag mindenre volt lehetőség. Képezhettük magunkat, én számtalan tanfolyamon vettem részt, még videós és könyvtáros kurzust is végezhettem. A vezetők a kultúrát is támogatták, s figyeltek, hogy párhuzamosan minden jól működjön. 2007 óta nyugdíjban vagyok, s szerencsésnek tartom magam, hiszen így kihagytam a legrosszabb időszakot, amikor már azt lehetett hallani, hogy szinte évente változtatnak a vezetőségen – fogalmazott Hajdu György.

Az intézmény 1984-ben – az igazgató ekkor már Tornyos Ferenc volt – élte gazdasági fénykorát. Ebben az évben nyílt meg a Dunántúli Kőolajipari Gépgyár üzeme Lentiben, ekkor nagyjából 2000 embernek, köztük 200-250 diáknak biztosított munkát a vállalat. – A gyár a fejlődése csúcspontját érte el a bővítéssel, új technikák sora került bevezetésre, de nagyon fájó számomra az, hogy ezt néhány évtizeddel később, a gyár rekviemje miatt már csak múlt időben említhetem. Sajnos eljött az az idő, amikor átszervezték az olajipart, s le akarták adni a gyárunkat, hiszen „karcsúsítottak”, s minden, az olajiparral konkrétan nem összefüggő feladatot kiszerveztek, így a három gépgyárra sem volt már szükség. Tárgyaltunk külföldi cégekkel, de ez a 90-es esztendő egy olyan időszak volt, amikor nagyon sokan jöttek Magyarországra szerencsét próbálni. S volt olyan érdeklődő, aki elhozta a jogászát is, s a végén mégis kiderült, hogy őt nem a gyár, hanem a géptechnika érdekli, pénze sincs, csupán a termékdokumentációt tudja felajánlani. Úgy éreztem, hogy az olajipar már nem lesz a gazdánk, és az állam sem érzi át annak a felelősségét, hogy mi került a kezébe. A cég aztán átesett a privatizáción, s az utóbbi években egy haldokló vállalattá vált – emlékeztetett Tornyos Ferenc.

2014. december 31-én még 351 alkalmazottja volt a gépgyárnak, majd az orosz piacról érkező megrendelések visszaesése miatt 2016-ban 170 dolgozótól vált meg. A munkáltató az utolsó, 2019-es leépítést az elmúlt évtized radikális veszteségeivel indokolta. A DKG felélesztésére Tornyos Ferenc szerint jelenleg nincs túl sok esély. – Kérdés, hogy egy esetleges új tulajdonos milyen gondolatokkal, milyen elképzelésekkel vágna neki. Lesz-e benne annyi empátia, ami ezt a kollektívát sokáig áthatotta. Sajnos a szakemberek egy része már meghalt, sokan mentek nyugdíjba, egy részük pedig más vállalatoknál helyezkedett el. Én úgy gondolom, hogy ebben a városban gépipari céget újraalakítani manapság nagyon nehéz lenne, de az élet nem áll meg, hinnünk kell abban, hogy lesz még feltámadás.

Mikó-Baráth György