Volt egyszer egy katonaváros… – A jelző nem kopott meg, mindig aktuális felidézni

„Amikor átlépem volt laktanyánk kapuját Elárasztanak érzések, emlékképek, Hős neve fénylett az épület homlokzatán, Cizellált betűi büszkén viselték e hősi éket. Parancsnoki épületen szép hazánk zászlaja lobogott, Tetőzetén-erkélyén díszes kőkerítés, Diadalíves átjáróban, a dal csatákról harsogott, Az épület látványa, egy kőbe álmodott emlékezés.” (Móricz István Béla)

Ezt mutatja az is, hogy készül a Nagykanizsai Városvédő Egyesület kiadásában 2003-ban megjelent Volt egyszer egy katonaváros című kötet bővített kiadása. Az új katonai toborzópont átadásával a magyar honvédség ismét megjelent a városban, és lehetőség nyílik arra, hogy az egykori katonavárosban újra létrehozzanak egy zászlóaljat.

A 95 éves Móricz István Béla nyugállományú honvéd alezredes, a Gábor Áron laktanya egykori parancsnokhelyettesének verssikere; A Bajtársi Egyesületek Országos Szövetsége „30 év – 30 emlék” című alkotópályázaton való eredményes részvételéért oklevéllel jutalmazta júliusban a Volt egyszer egy katonaváros és a Gondolatok egy laktanyáról című verseit.

A városban járva-kelve pillantást vethetünk Károlyi Attila önkormányzati képviselő által szorgalmazott, a régmúlt katonahőseinek - Thúry György várkapitánynak és Gábor Áronnak - emléket állító mellszobrokra. Nem utolsósorban, az egykor Kanizsán szolgálatot teljesítők előtt tisztelegve, Bodó László önkormányzati képviselő katonai emlékmű felállítását karolta fel. A tervek elkészültek, az emlékhelyet az egykori Dózsa laktanya területén, az épülő Kanizsa Aréna közelében alakítják ki.

A Magyar Honvédelem Napjának idei megünneplése a koronavírus-járvány miatt visszafogottan történt meg szerte az országban, de a baráti beszélgetésekben, klubokban, egyesületekben a katonamúlt felidézése nap, mint nap szóba kerül.

Móricz István, a Honvéd Kaszinóban működő Honvéd Egyesület tagja örömmel osztotta meg lapunkkal, hogy a Honvédelem Napja alkalmából a mostani polgármester hozzájárulásával visszakerült méltó, eredeti helyére az édesapja által készített bronz emléktábla az egykori Gábor Áron laktanya falára. Beszélgetésünkben elsőként Barbarics Lászlót és Tarnóczky Attilát kérdeztük meg a témában.

Éles rakétákkal feltöltött állványokkal készültségi szolgálatban álltunk évekig

Barbarics László nyugállományú mérnök alezredes, a 18. légvédelmi rakétaezred parancsokhelyettese elfogultan idézte fel a légvédelmi alakulat történetét.

A Gábor Áron laktanyában az 1992. évi felszámolásig, illetve az ezt megelőző évtizedekben állomásozott a 18. légvédelmi tüzérezred, a 75. egészségügyi ezred és a 304. területvédelmi ezred parancsnoksága, valamint a 29. rádiózavaró század.

A légvédelmi alakulat története 1950-ben kezdődött Kanizsán. 1950-1952-ben a 88. légvédelmi tüzérosztály szolgált itt, melyet 1952. év végén átneveztek 18. légvédelmi tüzérosztállyá. 1961-ben 57 mm-es légvédelmi ágyúkkal szerelték fel az alakulatot, és 1967. évtől az elnevezése 18. légvédelmi tüzérezred. 1976 és 1985 között újjáépítették a laktanyát, és megfelelő feltételeket teremtettek a KUB (SA-6) légvédelmi rakéták rendszerbe állítására. Ettől kezdve egészen a felszámolásáig az alakulat neve 18. Légvédelmi Rakétaezredre változott.

– Milyen volt ennek a rendszernek a hatékonysága?

– Elfogult vagyok, ezért ne én beszéljek róla: „A háború fegyverei: Az öt leghalálosabb légvédelmi rakéta” (Weapons of War: The Five Deadliest Air Defense Missiles) címmel a „The National Interest” internetes portálon:

„Az SA–6 Gainful rendszer az európai, afrikai és közel-keleti konfliktusok veteránja, amely az 1973-as jóm kippúri háború alatt mutatkozott be. Lánctalpas járműről indítható radar-vezérelt rakéta… alkalmazási területe igencsak széles: képes légi célok elfogására 4 és 24 kilométer közötti távolságban 50-től 14.000 méter magasságig.

Az 1973-as jóm kippúri háború során vált híressé, amikor Egyiptom behatolt a Sínai-félszigetre. Az egyiptomi erők 32 db SA–6 üteggel rendelkeztek… Az SA–6 rendszernek köszönhetően az IAF közel 50 gépet veszített a háború első három napja során. A rendszer olyannyira hatékony volt, hogy a háború harmadik napján az IAF parancsnoka elrendelte, hogy amennyiben nem elengedhetetlenül szükséges, úgy repülői maradjanak távol a Szuezi-csatornától.”

– Éleslövészeten is részt vettek Szovjetunióban. Milyen eredménnyel jöttek haza?

– A 18. légvédelmi rakétaezred 1980-ban és 1985-ben kint volt Szovjetunióban, a Kaszpi-tengerhez közeli lőtéren. Mindkét alkalommal kiváló eredményt ért el. 1989-ben felkészültünk, de az eredményes lövészet előtti ellenőrzésen tudtunk csak bizonyítani, mert a lövészetre már nem került sor.

Az említett lőtéren valószínűleg én jártam utolsó magyar katonaként, amikor a szerződés megkötését követő megbeszélés után felszálltam a minket Asztrahányba szállító helikopterre.

– Mit tudhatott meg a munkájukról a közvélemény?

– Általában keveset, mert úgynevezett „rezsimrendszabályokkal” korlátozták az ezreddel kapcsolatos információk szabadságát. A nálunk szolgált katonák, akik többsége örült, hogy nálunk tölthette katona idejét, azért biztosan meséltek az ezredről. De ennek ellenére kevesen tudják, hogy több mint száz jól felkészült tiszt-, tiszthelyettes szolgált nálunk, akiknek fele főiskolát, egyetemet végzett. Arról is kevesen tudnak, hogy évekig, éles rakétákkal feltöltött állványokkal készültségi szolgálatban álltunk a laktanya északi részén kiépített állásokban, készen arra, hogy a bekapcsolást elrendelő parancsot követően, öt percen belül rakétát indítsunk. Felszámolásunkkor az egyik ütegünk technikáját a taszári reptér oltalmazása közben adtuk át.

– Megemlítené néhány parancsnok nevét?

– Akik sajnos már nem lehetnek velünk: Teleki István főhadnagy, Házi János százados, Bányi Tibor százados, Brassai Lajos őrnagy, Domján Gyula alezredes, Zavadszky Lajos ezredes és Erős István alezredes.

– Ön mikor került az alakulathoz?

– Én 1985-ben kerültem az alakulathoz parancsnokhelyettesi beosztásba, előtte Zalaegerszegen a 8. gépesített lövészhadosztály törzsében szolgáltam. Természetesen a KUB rakétatechnika nem volt előttem ismeretlen, hiszen a legelső magyar ütegnek a parancsnoka voltam Keszthelyen, és 1976-ban az első lövészeten háromszor nyomtam az indítás gombot. Mindhárom rakétánk talált.

– A felszámolás idején milyen beosztásba került?

– Még a felszámolás megkezdése előtt az általános helyettesi beosztást anyagi-technikai helyettesire „cseréltem”. Ebben a beosztásban szolgáló kollégám más alakulathoz került. Mivel anyagi-technikai helyettes nélkül nehezen elképzelhető a felszámolás, más alakulattól érthetően senkinek nem volt kedve elvállalni ezt a munkát, a végzettségem ehhez is megvolt, vállaltam. Ezért méltán lehetek büszke rá, bár természetesen nem kizárólagos érdemem, hogy átadáskor a több mint száz technikai eszközünk a „saját lábán” hagyta el a laktanyát, anyagi eszközökben hiány nem volt.

De sokkal jobb lenne, ha az, akkor elmaradt lövészet eredményével büszkélkedhetnék – zárta visszaemlékezését Barbarics László.

Volt érdemi kapcsolat a katonaság és a lakosság között

Hogy Nagykanizsa katonaváros, ez az elnevezés jogos – fogalmazott Tarnóczky Attila nyugalmazott pedagógus, helytörténész.

– Legalábbis az Osztrák-Magyar Monarchia, pontosabban a kiegyezés óta, hiszen máig álló szebbnél szebb laktanyák épültek, meghatározva a város képét. Gondolok itt a Batthyány Lajos Gimnázium és Piarista Gimnázium és Iskola épületegyüttesére, a Citromsziget hajdanvolt gyönyörű épületére, a Gábor Áron laktanyára. 1945 után szépült meg a Határőr- és a Kossuth laktanya, bár építészetileg ez nem mondható el.

De meg kell, mondjam, a várost inkább kereskedővárosnak szeretem nevezni a II. világháború borzalmai után. Én nem vagyok a katonaságnak nagy híve, hiszen a két világháborúban katonák és civilek millió pusztultak el. Nem tudom, volt-e sok értelme a dolognak, úgy hiszem, nem! Annyit még hozzátehetnék talán, hogy szokás beszélni hősi halálról, de számomra ezek a katonahalottak túlnyomó részben nem hősök, hanem szegény áldozatok, akiket a családjuk megsiratott, gyászolt. Én így figyelem a háborúk eredményeit.

– A városnak jelentett-e pozitívumot az, hogy több laktanyával is rendelkezett?

– Természetesen, a monarchia idejében komoly fogyasztói voltak a város üzleteinek mind a katonatisztek, de az ide vezényelt, itt állomásozó sorkatonák is. Szerelmi szálak is szövődtek sokszor, házasságok kötődtek, tehát volt itt érdemi kapcsolat, ez tény, én nem akarom tagadni. De aztán, ahogy múlt az idő, ez változott. Jött Trianon, aztán Kanizsa határváros lett. Ez nem volt fényes időszak, majd következett a Rákosi-időszak, amikor Kanizsára utazni egy mutatvány volt. A határőrök már Balatonszentgyörgytől igazoltatták jobbára a fiatalokat, magának a rendszernek a szülötteit. Valamikor a 60-as évek közepétől kezdődött el talán újra a város érdemi fejlődése, de már nem katonaváros alapon, hanem ipari városként.

A Teleki utcai Dózsa laktanya kevésbé volt tetszetős épületegyüttes, mint a korábbiak. Számomra a legszimpatikusabb a 3000 főt befogadó hadikórház, a barakk-kórház a Csengery út végén, mert ott végül is gyógyítottak és nem öldököltek.

Bakonyi Erzsébet

Fotó: Bakonyi Erzsébet

(Borítókép: Volt egyszer egy katonaváros/kötetborító/részlet)