A neológia szimbóluma: Nagykanizsa

facebook megosztás

A templomjáró sorozat mostani része a 200 éves fennállását ünneplő kanizsai zsinagógáról szól. Az évforduló alkalmából a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár közölt összeállítást hírlevelében, melyből A neológia szimbóluma: Nagykanizsa című írást osztjuk meg olvasóinkkal.

„A „Szentföld”, Jeruzsálem és a szent városok szakrális topográfiája mellett/helyén idővel kialakultak a diaszpóra szent helyei: jelentős rabbik vagy az ősök sírjának zarándokhelyei, hajdani tanházak, zsinagógák emlékei, esetleg zsidóellenes megmozdulások helyszínei. Ezek mellett az „organikus emlékezethelyek” mellett ma már a befogadó országba való beilleszkedés szimbólumaként is megjelenhetnek közösségek. Ezek szimbolikus térré válása nem nélkülözi az organikus elemeket, de sok múlik a kommunikáción: történészek, publicisták és persze a kellő vizuális erősítéssel a múzeum(ok) tevékenysége erősíti a folyamatot.

Ezek egyike a nagykanizsai közösség, mely gyakori csomópont a neológ zsidó történeti és vallási hagyományban fontos személyek, események, jelenségek hálójában. A neológ identitásban kulcsszerepet játszó tényezők szinte mindegyike szorosabb-lazább kapcsolatba hozható a nyugat-dunántúli városka zsidó közösségével, s jóllehet a nagykanizsai közösség nem különösebben híres vagy jelképértékű közösség, ennek a kapcsolati hálónak köszönhetően mégis a zsidó történeti emlékezet egyik kulcsforrásává vált.

Kanizsa a múzeumi emlékezetben

„Nagykanizsa „jól pozicionált” hitközség a modernizálódó zsidó közösségek között, történetében sok olyan jelenség figyelhető meg, amelyek ugyan kevésbé radikálisak, mint a korabeli reformzsidóság törekvései, de a korszakban úttörőnek számítottak.

1829-től a zsinagógában Solomon Sulzer dallamait játszották, melyet férfikórus kísért. Sulzer a bécsi Seitenstettengasse-i zsinagóga kántora és hitszónoka volt, aki a modernizálódó közösségek igényeinek megfelelően újraformálta az istentiszteletek zenei liturgiáját. Az éleződő ortodox-neológ ellentétek korszakában 1862-től a Sulzer-tanítvány Goldmann Samu volt a hitközség kántora, s itt alkalmaztak magyarországi zsinagógában először orgonát Löw Lipót rövid nagykanizsai rabbiskodása idején, 1845. Smini aceret ünnepén, mely szintén szimbóluma volt a vallási megújulási mozgalomnak. A kanizsai zsidó közösségben a 19. században már jelentős önreprezentációs igény mutatkozott, ennek jele, hogy mindkét olyan történeti kiállításon, ahol judaikákat is bemutattak, a nagykanizsai hitközség a kiállított tárgyak jelentős hányadát biztosította. Az 1884-ben rendezett Történeti Ötvösmű-kiállításon és az 1896-ban megrendezett Ezredéves Kiállításon voltak láthatóak először múzeumi közegben a nagykanizsai tárgyak. A bemutatkozáshoz, az országos megjelenéshez szükség volt olyan személyekre, akik felismerték a lehetőséget, és megfelelő kapcsolatokkal rendelkeztek a megvalósításhoz. A hitközség vezetője gelsei Guttmann Henrik volt, aki az elsők között kapott magyar nemességet 1869-ben úgy, hogy nem változtatta meg vallását.

A közösség rabbija Dr. Neumann Ede, az Országos Rabbiképző Intézetben elsőként diplomát szerzett rabbi. Neumann kiváló kapcsolatokat ápolt a formálódó neológ rabbikarral, s ő alapította az Országos Rabbiegyesületet, mely folyóiratán, a Magyar Izraelen keresztül jelentős befolyással volt a neológ magyar rabbikar szemléletére.

Felesége Kayserling Mayernek, a Dohány utcai zsinagóga történetíróként is jeles hitszónokának lánya, Ludwig Philippson magdeburgi rabbinak, Moses Mendelssohn egyik első követőjének az unokája. Neumann fia Naményi Ernő, a zsidó művészettörténet úttörő magyar tudósa, aki számos egyéb társadalmi tevékenysége mellett a Magyar Zsidó Múzeum egyik vezetője, 1945 és 1949 között igazgatója is volt. Kapcsolata Nagykanizsával édesapja halála után is élénk maradt, több nagykanizsai tárgy múzeumba kerülését segítette elő.

Nagykanizsa és a múzeum közti „családi” kapcsolatot erősítette, hogy a Neumann Ede halála után nagykanizsai rabbivá megválasztott Winkler Ernő felesége Munkácsi Noémi, Munkácsi Bernát lánya, a múzeum ügyvezető igazgatójának, Munkácsi Ernőnek a húga lett. A múzeum tervezett genealógiai sorozatának egyetlen megjelent kötete a Munkácsi Ernő által 1939-ben megjelentetett, saját családját, a Munk család történetét bemutató könyve, melynek szintén vannak – Noémit megelőző –, nagykanizsai vonatkozásai is.”

Forrás: Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Kanizsa Újság 2021. szeptember 17-én megjelent számában olvasható.

Minden jog fenntartva! © KANIZSA MÉDIAHÁZ Nonprofit Kft.