Érdekes emberek, érdekes történetek 13. – Profizmusa felbecsülhetetlen, embersége példaértékű volt – Nagykanizsa Díszpolgára lett Soós Ernő

Nagykanizsa Megyei Jogú Város Közgyűlése Soós Ernő vegyészmérnöknek, környezetvédelmi szakmérnöknek és fejlesztőmérnöknek, a nagykanizsai Víztechnológiai Kutatóközpont névadójának – posztumusz – a „Nagykanizsa Megyei Jogú Város Díszpolgára” kitüntető címet adományozta. A díjat az elhunyt fiai, Dr. Soós Balázs és Soós Csaba vette át.  Írásunkban egykori kollégái és gyermekei idézik fel személyiségét.

Profizmusa felbecsülhetetlen értéket jelentett cégünk fejlődésében

Borsos Ferenc kutatás-fejlesztési tanácsadó, tulajdonos (Hidrofilt Kft.): Őszinte örömmel értesültem róla, hogy egykori mesterem, majd kollégám és kedves barátom Soós Ernő, városunk díszpolgára lett. A Finommechanikai Vállalat laboratóriumi álláshirdetésére az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem. Az ilyen fehérköpenyes állásokat csak erős protekcióval lehetett megkapni, nekem pedig nem volt hátszelem. A meghallgatáson egy folytonosan fel-alá járkáló, kellemes modorú, bajuszos úriember fogadott és alaposan kifaggatott, majd egy kis torokköszörülést követően közölte, fel vagyok véve, mikor tudok kezdeni. Ettől a naptól a főnököm és egyben a tanítóm volt. Csak később, amikor már jobban megismertem, értettem meg, hogy nála a protekció nem számított. A Finommechanikai Vállalat Ipari Vízkezelő Rendszerek fejlesztési részlegének, párton kívüli osztályvezetőjeként nem volt egyszerű az érdekérvényesítés, de neki volt türelme és kitartása. Logikusan felépített érvrendszerével sikeresen győzte meg a műszaki ismeretekben rosszabbul álló funkcionáriusokat. Irányításával egymást követték az új versenyképes termékek, az üzletág dinamikusan fejlődött. Kiharcolta egy új önálló fejlesztőműhely és modern laboratóriumi épületkomplexum megépítését és működtetését. A környezetére, így rám is, nagy hatást gyakorolt. Szakmai felkészültsége és szorgalma egyedülálló volt. Nagyon sokat tett azért az iparágért, amely túlélte a vállalat bukását és sok-sok kanizsainak ad munkát és megélhetést ma is. Aztán a rendszerváltás felülírta a dolgokat és pályamódosításra késztetett bennünket, Ernő 1974 után ismét a lámpagyártás területére került, a GE Tungsramhoz. Időnként találkoztunk, ilyenkor mindig élénk eszmecserét folytattunk a víztechnológiák legújabb fejlesztési irányairól és eredményeiről. Többször felmerült, hogy dolgozhatna az általunk létrehozott Hidrofilt Kft-ben, de akkor a cég még nem volt elég nagy és stabil ehhez. Aztán amikor közeledett a nyugdíjba vonulásának ideje, megegyeztünk, hogy részmunkaidőben átjön hozzánk. Korrektségére jellemző, hogy a GE által előírt féléves kivárási időt napra pontosan letöltötte, és csak azután jelentkezett nálunk. A sors úgy hozta, hogy most én vehettem fel őt, természetesen meghallgatás nélkül. Számomra olyan volt ez, mint amikor egy zenekarba megérkezik a karmester. Műszaki, fejlesztési, tanácsadói minőségben dolgozott nálunk, de ezen messze túlmutatóan segítette munkánkat szinte minden területen, a multivállalatnál szerzett vezetői és szervezési tapasztalatával. Profizmusa felbecsülhetetlen értéket jelentett cégünk fejlődésének ebben a szakaszában. Embersége példaértékű volt: egy munkatársunkkal éppen nehezen boldogultunk, de nem azt tanácsolta, hogy rövid úton szabaduljunk meg tőle, hanem azt, hogy „ez az ember nincs a helyén, keressünk neki testhez állóbb feladatkört, hogy tudjon érvényesülni”.

Túl a szakmai dolgokon, számos közös vonás volt az érdeklődési körünkben. Gyakran ámulatba ejtette barátait mélyreható természettudományos ismereteivel és elképesztő memóriájával. A csillagászat, a madarak és a gombák kiváló ismerője volt, de az irodalom, a könnyű- és komolyzene is érdekelte. Rendszeretetét jellemezte, hogy a munkája végeztével soha egyetlen lap sem maradt az íróasztalán, de a szekrényéről leemelt dossziét mindig ott nyitotta ki, ahol az évekkel előbb bejegyzett dokumentum volt. Nem tudom, hogy csinálta. Betegsége miatt kellett a közös munkát megszakítanunk, de nagyszerű személyiségének a nyoma mindenütt ott van a cégünknél. A tárgyakban és a szívekben is örökre. Hálával és köszönettel tartozunk neki minden nálunk töltött percéért!

Rudolf Sándor egykori munkatárs a következőképp emlékszik vissza: Gyermekkorom óta ismertem Ernőt, fölöttem járt általános iskolába, technikumba és az egyetemen is Veszprémben. A diploma megszerzése után kerültem az Egyesült Izzóba. Mivel abban az időben nem volt szabad szombat, így vasárnap délelőttönként rendszeresen együtt fociztunk. Amikor 1974-ben elment az Izzótól, én vettem át tőle a keverő-olvasztó üzem vezetését. Az ott maradt munkatársak, munkások mind azt mondták, hogy nagyon alapos munkát végzett, és mindenre kiterjedt a figyelme. Együtt haladt a technikai fejlődéssel, segítőkész és emberséges volt a kollégákkal szemben. Mindenkit egyformán kezelt, mindenkinek tisztelte a véleményét, humánus volt. Nemcsak a vízkezelés terén volt kiváló szakember; az elektróda nélküli, a világ első tényleges elektronikus lámpájának, a Genurának a kifejlesztésében is vezető szerepet játszott, amit az Amerikai Szabadalmi Hivatalba is bejegyeztek. Fejlesztési főmérnökként ment nyugdíjba.

Szalai Tibor gépészmérnök: 1971-ben ismerkedtem meg Soós Ernővel. Együtt kerültünk a 11 fős Ribbon csoportba, és az volt a feladatunk, hogy Amerikába kiutazva, 2-3 hónap alatt megtanuljunk egy új üveggyártási technikát, és az ott vásárolt Ribbon gépet és technológiát Nagykanizsán megvalósítsuk. Amerikában egy szobában laktunk, együtt éltük át a két hónap után már erősen jelentkezett honvágyat, hiszen még nem létezett az internet, hogy minden nap lehetett volna beszélni a családdal. Amikor szétosztották a csapatot, hogy ki-kivel akar lenni egy szobában, én lecsaptam az Ernőre, gondolván, hogy egy vegyész biztos tud főzni, mert én abszolút nem. Hát aztán kiderült, hogy nálamnál is kevesebbet tud. Amerikában rengeteg újdonságot tanultunk a nyugati technológiából, stílusból, életvitelből, szívtuk magunkba ezt a tudományt, amit utána itthon nagy sikerrel meg is valósítottunk. Több alkalommal közvetlen munkatársa, majd főmérnöke voltam, de mindig ő volt az irányadó a műszaki döntéseim meghozatalában. Kitűnő elme volt, minden területen kiemelkedőt alkotott. Ismertük Ernő súlyos betegségét, aminek ellenére végsőkig dolgozott. Mindannyiunk életében maradandó, pozitív lábnyomot hagyott, amíg élünk, emlékezünk rá.

A két fiú, Dr. Soós Balázs és Soós Csaba így emlékezett: Amikor a Kanizsa Újság megkért minket, hogy gondolkodjunk el azon, hogy gyerekként hogyan emlékszünk apu munkájára, az a sokak által játszott játék jutott eszünkbe, amikor megpörgettük a földgömböt és csukott szemmel ráböktünk egy országra. Vagy Jules Verne 80 nap alatt a Föld körül könyvéből készült hasonló című rajzfilm, amit gyerekkorunkban vetítettek a Magyar Televízióban és nagy lelkesedéssel néztük. Igaz, apu nem 80 nap alatt, és szó szoros értelemben nem is a Földet utazta körbe, de munkájából adódóan valóban sok helyen megfordult: New Yorktól Athénon át Pekingig, vagy mondjuk Stockholmtól Kairón át Bagdadig. Ráadásul ez egy olyan korban történt, amikor az utazás még nem tartozott sokak által elérhető és átélhető élmények közé, éppen emiatt tűnt még varázslatosabb dolognak, pláne gyerekfejjel. Lehet-e menőbb dolgot elképzelni, mint egy 1971-es amerikai fotót apukádról, amin háttal nekitámaszkodik egy Fordnak kezében cigarettával, vagy ahogy napfürdőzik egy motel medencéje mellett a nyugágyon a szeptemberi nyárban? Nem igazán. Aztán persze ott voltak az ezer színben pompázó képeslapok, amik, közhely, de akkor tényleg ablakok voltak a világra. És rajtuk apu helyzetjelentései, az állandóan visszatérő hazavágyódás érzésével: „Az idő pompás, a város nagyon szép, de remélem hamarosan indulunk haza.” – hogy csak egy tipikus példát említsünk. Egy gyerek pedig nyilván annak örül a legjobban, ha apukája hoz neki valami meglepetést. Például az E.T., a földönkívüli című film főszereplőjét játékfigura formájában Svájcból, aminek a hátán volt egy tekerő, amit ha felhúztunk, akkor E.T. tett néhány lépést az asztalon vagy a szőnyegen, éppen ahová helyeztük. Vagy a Kínában vett játék pandamackó, ami a mai napig megvan, igaz, 35 évnyi, lakásban szálló porral „nehezebben”.

De mi is okoztunk egy meglepetést apunak. 1990 különösen mozgalmas év volt, apu megjárta Párizst, Stockholmot és Amerikát is többször. És akkor jött a váratlan ötlet, kitaláltuk, hogy mi lenne, ha meglepnénk azzal, hogy egyszer mi fogadnánk a hazaérkezésekor a reptéren. Nekivágtunk a hófehér Skodánkkal a 3 órás útnak, természetesen úgy, hogy anyu még soha nem vezetett Budapesten. Hihetetlen volt, de eltévedés nélkül, elsőre odataláltunk a reptérre, persze térkép segítségével. Viszont a Clevelandből megérkező apu sem hitt a szemének, amikor meglátta, hogy a hazatérő utasok között szlalomozva futok elé, hogy a nyakába ugorjak. Aztán hazafelé, dacára apu budapesti helyismeretének, sikerült eltévednünk. Nem volt vészes a helyzet, egy járókelőt kellett csak megkérdeznünk, és onnantól már gond nélkül robogtunk Nagykanizsa felé…

Bakonyi Erzsébet

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Kanizsa Újság 2021. október 1-én megjelent számában olvasható.