Érdekes emberek, érdekes történetek 29. – Akit mindig különleges feladatokra kértek… – A katedrától a közéleti tevékenységig

2022. jún. 19.

Nem könnyű megtalálni Büki Pálné Erzsébetet. A Honvéd Kaszinó Hölgyklubjának 83 éves megálmodója és vezetője minden napra talál magának elfoglaltságot. Azt is elmondhatjuk, mindenki ismeri őt, és ezzel a kijelentéssel akár pontot is tehetnénk írásunk végére. Pedagógus, számtalan egyesület aktív tagja, helytörténeti könyvek írója, városi rendezvények szervezője. Amikor találkozunk vele az utcán, az a benyomása az embernek, mintha éppen órára igyekezne osztálynaplóval a kezében. Siet, de azért ebben az úgymond „nagyszünetben” mindig jut néhány perce szót ejteni az ismerőseivel. Így voltam ezzel én is, amikor beszélgetésre kértem az egykori „kanizsaújságos” kolléganőt. A válasza, mely így hangzott; „Csak most jutottam eszedbe...”  Mit mondjak, nem nélkülözte a pedagógusi allűröket.

  • Van egy vezérlőelvem! Úgy készültem az életre – amikor már volt annyi öntudatom –, hogy emberileg, szakmailag és női mivoltomban soha csorba ne essen. Igaz, szerencsém is volt, mert kiváló házasságban éltem – hangsúlyozta.
  • A pedagógus pályát választotta élethivatásul. Időközben nem jutott eszébe, hogy elhagyja a katedrát és más hivatást válasszon magának, mint ahogyan gyakran tapasztaljuk ezt napjainkban?
  • Soha nem hagytam volna el ezt a pályát, melyet Nagybakónakon kezdtem el. A hétvégén emléktáblát avattunk a faluban, az egykori iskolaigazgató, Miklósy Pál tiszteletére. Semmi kis 19 éves lányként kerültem Bakónakra. Még azt sem tudtam, mi a falusi élet, falusi iskola, és azt sem tudtam igazán, hogy mi a tanítás! Abban az időben a tanítónői állás fogalom volt egy faluban. Engem is megbecsültek. Minden szempontból egy életre szóló tanítást kaptam ott. Az igazgató bácsi mindig azzal bíztatott, hogy „Erzsike, maga ezt meg tudja csinálni. Fogjon hozzá.” Szavait a férjem – Büki Pál, akit Nagybakónakon ismertem meg –, is átvette. Az elmúlt évek során gyakran eszembe jutott az igazgató bácsim, aki a ’60-as évek elején megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok arról, rendezzünk olyant, hogy szülők bálja? Ilyen még nem volt divatban akkoriban. Miért mondja ezt nekem Pali bácsi? – kérdeztem tőle. Azért, mert maga tud táncolni! Nagyon számítok magára. Ha megrendezzük, ugye mindenkivel táncol majd, anyukával, apukával? Hát én bevetettem magam, mindenkivel táncoltam. Utána elvégeztem a néptánc oktató tanfolyamot is, hogy tudjak majd a gyerekeknek segíteni. Közben férjhez mentem, gyermekünk született, 3 évig Nagyrécsén is dolgoztam, aztán bekerültem Kanizsára, a Hunyadi iskolába tanítani – idézi fel a múltat Erzsike. - Engem mindig felkértek a feladatokra. Hajdanán nem is volt olyan, hogy pályázat. Úttörőház igazgatónak, és a Fabik Károly Országos Vívóverseny megrendezésére is felkértek. Amikor az Úttörőház igazgatója lettem, Debreczeni Attila volt a Tisztiklub vezetője. Akkor a Sugár utcai művelődési ház már nem működött, az új Hevesi Sándor Művelődési Központ pedig még nem épült meg. Egy alkalommal Attila átjött hozzám, és azt mondta: Figyelj ide Erzsi! Mi ketten ezt a feladatot el tudjuk látni. Megegyeztünk, hogy ő a jazz fesztiválokat, a zenés rendezvényeket szervezi, én meg a többi témával foglalkozom, színművészeket hívok meg Kanizsára. Így történt ez 4 éven keresztül, de ki emlékszik már erre? – sóhajtott Erzsi, aztán hozzáfűzte, ezek a dolgok még régebben szem előtt voltak.

Míg élek, el nem felejtem, hogy a mozikertben a napközit ellenőriztem éppen, megjelent Gál Róbert, az MSZMP városi titkára, és azt mondta: Erzsi, holnaptól te vagy a Hunyadi iskola igazgatója. Én nem akartam eljönni az Úttörőházból, mert az a feladat az én egyéniségemnek megfelelt. Olyan eredményeket értem el, ami igazolta, hogy én oda való vagyok.

– Oda kell menni, mert annyi baj van ott, hogy évente ott hagyják az iskolát az igazgatók! – válaszolta Gál Róbert. Elfogadtam a felkérést, és onnan is mentem nyugdíjba. Hatszor kaptam a pedagógusi pályám alatt pedagógiai nívódíjat. Én nem voltam politikai potentát. Úgy lettem úttörőház meg iskolaigazgató, hogy nem voltam párttag. Ma már ezt el sem hiszik, pedig így volt.

A nyugdíjazásom óta egy percig le nem álltam. Maros Sándor is el tudja mondani, hogy másnap bementem a Kanizsa TV-hez, és azt mondtam neki, hogy itt akarok dolgozni. Ő azt mondta, rendben van, hiszen ismert engem. Itt, és a Kanizsa Újságnál eltöltött 12 év is szép része volt az életemnek. A Koller Jutka intézményvezető által létrehozott Idősekért Nagykanizsán Ünnepi Hét rendezői munkacsoportjában több mint egy évtizedig vettem részt, és a Város Napja programsorozat megszervezésére is rendszeresen felkértek. Ezek szintén gyönyörű éveim voltak. Kizárólag szakmai alapon választottak ki bennünket, a politikai hovatartozás számításba se jöhetett. Termékeny, színvonalas életpályámat számtalan kitüntetéssel ismerték el.

Az Idősügyi Tanács életre hívását a városban Litter Nándor polgármester indította el szintén azzal a megjegyzésével, hogy maga meg tudja szervezni.

A legutolsó felkérésem a nyugdíjas óvónőktől érkezett 2002 tavaszán, amikor a Honvéd Kaszinóban megszerveztem a novemberben 20. születésnapját ünneplő Hölgyklubot.

  • Ezekből is lemérhető, a pedagógusi véna tagadhatatlanul minden tevékenységében megmutatkozott. A Hölgyklub 60-70 fős pártoló tagjai mind a mai napig megkérdezik, mi a titka annak, hogy pandémia ide, pandémia oda, a Hölgyklub rendszeresen működött.
  • Csak két hónapra zártunk be, a többi programunkat megtartottuk. A Kossuth rádiótól is felkértek, hogy nyilatkozzak a divatnapunkról és a 33 NŐ című könyvemről. Azt szoktam mondani, hogy mi hölgyek okosak, szépek és ügyesek vagyunk, de ezen kívül két dolgot még tudni kell. Ha nem a Honvéd Kaszinóban lenne a helyünk Halmos Ildikó igazgató segítsége nélkül, nem tudnánk így működni. A másik pedig a hosszú vezetői munkatapasztalatomnak köszönhető. Az induláskor elmondtam a klubtagoknak, hogy mire számíthatnak; rendszeres programjaink lesznek, név szerinti teljesítés, valamint rend és fegyelem. Ezt ők elfogadták, és az évek során egy nagyszerű csapat jött össze.

Mindenki éltében vannak apróságok, fiaskók, de az én életemben roppant kevés volt. Számomra mindig nagyszerű érzést jelentett, hogy hittek bennem, és képes voltam mindent megcsinálni. Olyan embert ma nem találsz Kanizsán, aki 1966-tól tudja dokumentálni, hogy részt vett a közéletben.

  • Visszatérve a táncra, 2001-ben Erdélyben, az ördöngősfüzesi táncházban volt alkalmam látni táncolni. Olyan irigylésre méltóan, természetes mozdulatokkal, örömmel és hibátlanul táncolt a Gólya, gólya, hosszú lábú gólyamadár című dalra, mintha egy összeszokott párost alkottak volna az ottani fiatalemberrel. Az esti beszélgetésen el is mondta, még az első iskolaigazgató, Miklósy Pál hívta fel a figyelmét a tánc fontos szerepére, stresszoldó hatására.
  • A tánccal kapcsolatban volt még egy csodálatos élményem. Akkoriban pezsgő báli élet jellemezte a Centrált. A házaságkötésünk után egy évig laktunk Nagybakónakon az anyósomnál, utána megépült a házunk itt Kanizsán, a KISZ-lakótelepen. Pénzünk ugyan nem volt, de kölcsön kértünk és belevágtunk. Amikor már volt egy kis pénzünk, és a fiúnkat is el tudtuk helyezni, gyakran eljártunk a Centrálba táncolni. És ki játszott ott? – Az egykori hunyadis diák, Tábori Imre. Odamentem hozzá, és elbeszélgettem vele. Ő úgy köszönt el tőlem, Erzsi néni! Mostantól kezdve ugye mindig eljönnek, mert öröm nézni, ahogy maga a férjével táncol. Na és a sors mit hozott? – Imre elment óceánjáró hajókra zenélni, s amikor hazajött, a lányától, Zitától elkértem a telefonszámát, és társalogtunk egy kicsit. Azóta ez az ember eljár a rendezvényeinkre és koncertet ad, de rajta kívül még számtalan személyt fel tudnék sorolni, akinek a klubunk számíthat a segítségére. Ilyen volt Tarnóczky Attila is.

Az elmúlt évtizedekben a város vezetőinek elmondhattam a problémáinkat. Időpontot kértem tőlük, és bármikor felmehettem hozzájuk akár a pártbizottságra, akár a polgármesteri hivatalba. Vagy azt válaszolták, hogy igazam van, vagy tanácsot adtak a kérdés megoldására.

Ezt a típusú személyt, amilyen én vagyok, az emberek egy része nagyon szereti, mert kreatív, kommunikatív, de nem mindenki – jegyezte meg önkritikusan a klubvezető. – A kommunikáció nagy adomány, embereket lehet megnyerni általa. Sok nagyszerű emberrel dolgoztam, ilyen volt Janzsó Antal, Papp Ferenc, Czupi Gyula és Cseke Zoltán. Rengeteg helyen megfordultam, de támadást, mellőzést soha nem tapasztaltam, talán azért, mert nyitott voltam. Hiszek abban, hogy a kommunikáció, a nyitottság, az igazmondás érték, sok mindent el lehet vele érni.

A legnagyobb szerencsém az életemben a férjemmel volt, akivel 55 gyönyörű évet töltöttünk el. Bár a megismerkedésünk elején sokan megjegyezték, hogy egy tanítónő hogyan mehet hozzá egy tűzoltóhoz. Két éve adtam át Pali kitüntetéseit a tűzoltó laktanya múzeumának. A parancsnok azt mondta róla, hogy a Pali bácsi „talpig férfi és talpig ember volt!” Egyedüllétem napjait ez a mondat teszi könnyebbé.

Bakonyi Erzsébet

Ennek a cikknek a nyomtatott változata elolvasható a Kanizsa Újság június 17-én megjelent lapszámában.