Érdekes emberek, érdekes történetek 31. – Egy testből és egy vérből valók vagyunk, ami természetszerűleg meghatározza az életünket

Írásunk elkészítését egy internetes bejegyzés inspirálta, melyben Szőke Veronika művészetterapeuta emlékezett meg Kustár Zsuzsa festőművészről. A sorait végig olvasván rögtön eszünkbe jutott egyfajta azonosság is, ami nővérével összeköti: Mégpedig a segíteni akarás. A két érdekes testvér megszólalásából mindez ki is tűnik.

Elöljáróban szólaljon meg Veronika.

„Tudod, csillagocskám, jó tett helyébe jót várj!”

- Különleges dolog lehetett a lelkek találkozása. Hogy jött létre ez a kapcsolat Kustár Zsuzsa lelke és a tiéd között? Hogy emlékezel rá?

- Mintegy 30-35 évvel ezelőtt egy kis hagymát rajzoltam. Ebbe beleszeretett. Igy kezdődött. Tanítványaként talán úgy tudnék fogalmazni, hogy mindig hitt bennem és mindig mellettem állt és ez a hite megtartott és túllendített a nehéz időkön.

Különleges Teremtés volt. Ismerte a csillagok járását, bölcsessége a népmesék igazságaiból, művészete a magyar népművészet egyedülálló forrásából táplálkozott, melyet kivételes lelkisége és tehetsége fűszerezett „Kustár Zsuzsássá”. Technikában nem ismert határokat, a grafikától a mozaikig minden eszközzel képes volt megragadni és tovább örökíteni a szkíta-hun-avar-magyar ősiségben gyökerező rendkívüli tudásanyagot.

- Milyen volt az Ő munkássága, hogy mutatnád be mondjuk Nagykanizsán?

- Nagyon aktuális is, hogy beszélünk róla, hiszen ebben az évben lesz születésének 80. évfordulója, pontosan október 13-án. Kicsit szomorúan veszem tudomásul, mennyire nem őrzi emlékét a város.

Nagykanizsa városa talán nem is érti még, ki is volt az a csodálatos lélek, aki ezt a délnyugat-dunántúli kis várost évtizedekre otthonának választotta. Keserűen ízlelgeti elmém a gondolatot, hogy a város nem egészen egy évtized alatt eltemette emlékét, hisz ha nem így lenne, ma látogathatnánk egy állandó Kustár Zsuzsa kiállítást, emléktábla állna a Bartók utca 8 előtt, és köztéri szobor tükrözné vissza jóságos, szelíd lelkületét. Nyolc esztendeje, hogy itt hagyta hűtlen városát, csillagösvényre lépett.

- Induljunk el egy képzeletbeli városlátogatásra. Meséld el olvasóinknak, hogy mit hagyott maga után Kustár Zsuzsa iparművész abban a városban, melyet otthonának érzett.

- Induljunk el Isten házából. A Kálvin tér 1. szám alatt álló református templom üvegablakaira feltekintve szemünk elé tárul a teremtett világ rendje. A templomtól sétáljunk lefele kicsit a lejtős utcán, s térjünk be a következő épületbe, a Halis István Városi Könyvtárba, ahol annak belső terében, a két szintet összekötő lépcsőfeljárót homokfúvásos üvegablakok díszítik, melyeken az ember testi-, lelki- és szellemi adottságainak ábrázolása jelenik meg a magyar hímzések jelképeivel. Néhány röpke lépés, betérhetünk gondolatban Kanizsa számomra legkedvesebb épületébe, a Medgyaszay Házba, ahol a csillárok üvegalkotásaiban fogalmazza meg hitvallását, a magyarság ősi kultúrájához fűződő viszonyát.

E három épület egymás szomszédságában Kanizsa belvárosában áll. A szentség, a tudomány és a művelődés, művészet terei ezek. De lépjünk át az oktatás világába. Weöres Sándor A tündér című versének ábrázolását mozaikban fogalmazta meg a Kiskanizsai Általános Iskola aulájának falán az iparművész. Mi sem lehet hívogatóbb egy kisgyermek számára, mint egy angyalok közt táncoló Bóbita, aki „játszásiból” szárnyat igéz a malacra, akinek hajnali ködből van a vára és két csiga őrzi az álmát. Ha kisgyermek lennék, ebbe az iskolába szeretnék járni, ahol a mese keresztülölel és megvigasztal, ahol „körben az angyalok ülnek”, ahol a képzelet szabadon szárnyalhat, és még minden lehet, de elpihenhet csendesen, ha megfárad, hisz jótét lelkek őrzik kis szívének álmait. Hasonlóan gyönyörű alkotás, A Nappal és az Éjszaka mondája díszíti a régi Úttörőház falát, mely szintén mozaik technikával készült.

De nemcsak a közösségi élet tereiben jelennek meg Kustár Zsuzsa lélekemelő alkotásai. Most látogassunk el Nagykanizsa szívébe, ahol a Házasságkötő Terembe belépve az ifjú pár szembetalálja magát „A szerelem meséje”-vel (goblein), ahol az ifjú elindul, hogy megkeresse égi párját és elérje az emberré válás legmagasabb fokozatát, a családalapítást. A családok otthonául szolgáló lakóház (Ady utca) sem maradhat Kustár Zsuzsa mesevilágának illusztrálása nélkül.

Természetesen munkássága nem áll meg a város határainál, országszerte ismerik nevét. Itt szorosan az épületek belső díszítésére összpontosítottam, de grafikái, festményei, nemezszőnyegei sok-sok család életterét varázsolják meghitté, szeretetteljessé.

A földi tértől elrugaszkodva, magasabb szellemi szférában alkotta meg Álomfejtés című könyvét, melyet saját tapasztalataira alapulva állított össze.

Alkotásainál csodálatosabb csak talán maga az ember. Lelke harmóniát, derűt és békét sugárzott.  

- Mit tanultál tőle?

- Technikában elsősorban rajzolni és nemezelni tanultam Tőle, na és persze igazította a látásmódomat. Tanítás alatt soha nem azt értette, hogy konkrétan megmutatja, hogyan kell húzni pl. a vonalat, a célja mindig az volt, hogy a saját magam egyéniségét bontakoztassam ki. Lelket soha megbántani nem akaró szeretettel, türelemmel terelgetett az úton, szinte észrevétlenül csipegetve le a vadhajtásokat, szelíden igazgatva a nemesített ágakat úgy, hogy a termő tő mégis maga formálhassa a maga zamatát, alakíthassa ki gyümölcseinek sajátos ízességét. Dicséret és szép szó volt az eszköze. Úgy fogalmazott meg kritikát, hogy az azonnali javításra ösztönzött, szinte dicséretként hatott. Még mindig a grafikát szeretem a legjobban. Azt a nagyon vékonyra faragott ceruzát, amelynek finomsága lehetőséget teremt a részletgazdag kidolgozásra, a fény-árnyék technikájának erőteljes megragadására.

 - Mit jelent számodra a nemez készítés?

 - A nemez tanító jellegű. Szeretetre tanít. A szinte láthatatlan, apró, vékony gyapjúszálak a sok törődés hatására egymásba kapaszkodnak, egymásba simulnak, mint a szerelmesek, hogy elszakíthatatlan egységet teremtsenek. Közösségteremtő munka is egyben. Emlékszem annak idején, amikor megtanultam a technikát, nagyon sok embert kerítettem még ennek varázsa alá. Köztük volt például az édesanyám, aki rengeteget segített a nagy szőnyegek gyúrásában, s önálló kis munkákat, állatfigurákat alkotott például az unokáknak is.

Bármilyen technikát is választok, fontos, hogy mások számára érthető legyen, üzenettel bírjon, tudjon gondolatokat ébreszteni vagy érzéseket kiváltani. Ez is az Ő tanítása.

Tanítványaként megtapasztalhattam emberi nagyságát, a léleknek azt a formáját, amely nemcsak tanít, hanem nevel. Nem ostorral, nem szigorral. Példamutatással.

Nemcsak alkotni tanított, hanem élni és embernek lenni. Tanításai közül most egyet szeretnék megemlíteni, népmeséink egyik nagy és bölcs igazságát, mely így hangzott: „Jó tett helyébe jót várj!” Emlékszem, mindig szelíd mosolyára, amikor mondta: „Tudod, csillagocskám, jó tett helyébe jót várj!” Ez mélyen megragadt bennem, s bár szomorúan érzékelem, hogy a „jó tett helyébe jót várj” közé egy csúnya szócska furakodta be magát megtébolyodott világunkban, a ne. Ma inkább így hangzik az ősi tanítás: jó tett helyébe jót ne várj! Jó tett helyébe ma rágalom jár, cserbenhagyás és megtagadás. Mégis hiszem, hogy tanítása, mely ősidőktől benne él a tényleges magyar nemzet lelkületében, a jövőben ismét eluralja a szíveket és Nimród népe régi fényével felemelkedik.

Embersége és magyarsága szorosan ölelkezett össze nemcsak alkotásaiban, hétköznapjait is a magyar lélektan és a haza szeretete határozta meg. Népmeséinket, mondáinkat az Ő tolmácsolásában hallgatva, alkotásait nézegetve, azok szín- és formavilága nemcsak a szemembe, de üzenete a szívembe és lelkembe is mélyen beleivódott, s örökre megmarad a Csodaszarvas nyomán. Egyik alapítója volt a Magyar Műveltség Kincsestára Szabadegyetemnek, melynek előadásaira engem is magával szokott vinni. Ezt az örökségét is a lelkem mélyéből hordozom tovább, hiszen az Egyetem ma is működik Rajnai Miklós vezetésével, melyet rendszeresen látogatok. Nekem is szívem szerelme a magyar kultúra, ami üzenetében, szépségében egyedülálló a világon.

Sokszor fogalmazott magáról úgy, hogy „kegyeltje vagyok az égnek”. Talán ez az egyik, amit örököltem tőle, s magam is elmondhatom, hogy „kegyeltje vagyok az égnek”, hiszen betegsége és halála után megtorpantam. Az ereje és bátorítása nélkül úgy álltam az alkotás világában, mint szomjas fűszál a sivatagban. Talán az égből segített tovább, hogy ne vesszek el, s küldött földi angyalt, - akit Ő maga is jól ismert és becsült –, Szűcs Attila professzornak, kedves jó öreg barátunknak a személyében, aki nem hagyott elveszni, s akinek köszönhetem, hogy az önbizalmam, önértékelésem olyan szinten erősödött meg, hogy ma már stabilan állok a lábamon, ha fogalmazhatok így: saját egyéniséggel és elképzelésekkel. Ő volt az, aki folyamatosan „munkával látott el”, próbált ösztönözni az alkotásra. Neki köszönhetem, hogy több kiállításnyira való anyagom is elkészült. Bár Ő maga nem művész, de édesapja tehetségesen festett és legidősebb bátyja, Szűcs Árpád festőművész lett. Sokat vettem részt az általa szervezett táborokban is. Volt olyan, hogy nemezelőtanfolyamot tartottam gyerekeknek, illetve érdeklődő felnőtteknek is akár.

- A rajzoláson, nemezelésen kívül tanultál-e más technikát is?

- Igen. Festeni olajjal Csávás Csabától tanultam, akivel a barátságunk szintén több mint harminc évre nyúlik vissza. Nagyon hálás vagyok neki is, hiszen pont a festés tanulásnak köszönhetem, hogy a nemezképeim a hagyományos kereteken túlmutatnak, hiszen a festés fortélyait igyekeztem felhasználni egy-egy nemezkép elkészítésénél. Azt hiszem, ezt akkoriban még nem csinálták, én legalább is nem tudtam róla. Így születtek meg az első térhatásos nemezképeim. Ezekből több kiállítás is szerveződött. 2016-ban rendeztünk egy kiállítást a Medgyaszay Házban, melyet Szűcs Professzor úr nyitott meg. Ezt követően figyelt fel rám Lengyák Pista bácsi, akinek köszönettel tartozom a további kiállításokért, támogatásért. Szeretném megemlíteni Petky Péter iparművész nevét is, aki a portrékészítés nehézségein segített úrrá lenni.

- Művészetterapeuta vagy. Miért ez a pályád?  

- Én azt gondolom, mindenkinek van egy életútja, amelyet végig kell járnia. Mindenképpen valamilyen formában a művészettel szerettem volna foglalkozni, de ez az út nekem kanyargós lett, ami nem baj. Ez alatt az út alatt sok mindent megtanultam, megértettem. A szociális munkás szakot végeztem el először, s innen léptem tovább a főnököm, Marketti Judit és Győri László pszichiáter főorvos úr bíztatására a művészetterapeuta képzésre.

- Mi a művészetterápia?

- A művészetterápia – ha nagyon röviden akarom megfogalmazni – a művészet valamely ágán keresztül segít az ember problémáinak megértésében, feldolgozásában. Nem kell hozzá betegnek vagy sérültnek lenni, az egészséges embernek is bőven vannak lelki problémái. A művészet egyébként önmagában terápia. Egy-egy munka elkészítése – ahogy Zsuzsa néni szokott fogalmazni – a teremteni tudást hordozza magában. Ez már önmagában gyógyító.

- Mit a véleményed a nővéredről, Rózsáról?

- A testvérem a világ legtoleránsabb teremtménye. Bámulatra méltó, ahogy meg tud bocsátani, könnyen és gyorsan törli ki a rosszat az életéből, s úgy tud olyan emberekhez viszonyulni, akik belerúgtak vagy tapostak rajta, mintha mi sem történt volna. Azt gondolom, az ilyen emberre mondják, hogy elérte a szeretetnek a legmagasabb fokát. Igazi TEST-VÉR! Egy testből és egy vérből valók vagyunk, ami természetszerűleg meghatározza az életünket. Mindig számíthatok rá mindenben és hát egyszerűen szeretem. Ennyi.

A segítő szakmában nagyon fontos az empátia, az elfogadás, a megértés, a türelem

Szőke Rózsa 2008. november 15-e óta dolgozik a nagykanizsai Átmeneti Szálló és Éjjeli Menedékhelyen. 2018 óta intézményvezetőként, előtte az átmeneti szálló és az utcai szociális szolgálat munkatársaként lehetősége volt sok-sok tapasztalat megszerzésére. Már korábban is dolgozott szociális területen, egy évet hajléktalanszállón, két évet pszichiátriai betegek otthonában, de a kecskeméti Polgármesteri Hivatal szociális osztályán is tulajdonképpen a segítő szakmát gyakorolta.

 - A szociális pálya választása már kiskoromban megtörtént – nyugtázta Rózsa. – Szerettem a háziállatokat, a cicákat, a kutyákat, csirkéket. A kismalacok születésekor mindig ott voltam, segítettem, ahogy tudtam. Emlékszem, hogy néhány kismalacot, amelyik gyenge volt, még járni is tanítottam. Anyukám és a nagymamám szeretettel fordultak felénk, sokat jelentett az ő gondoskodásuk, szeretetük. Úgy vélem, ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a segítő szakmát választottam hivatásomul. Az általános iskola elvégzése után egészségügyi középiskolában szerettem volna továbbtanulni. Sajnos a felvételi nem sikerült, így a másodikként megjelölt közgazdasági szakközépiskolát végeztem el, amit végül nagyon megszerettem. Később – már három gyermekes anyaként –, az élet mégiscsak közelebb sodort az eredeti elképzelésemhez. Jelentkeztem a nagykőrösi Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karán induló szociális munkás képzésre. Az itt eltöltött négy év nagyon sokat jelentett nekem. Ez sokszor megerősítés volt, sokszor pedig új ismeretek elsajátítása. Úgy érzem, hogy megértettem a tanítás lényegét. A segítő szakmában a legfontosabb az empátia, az elfogadás, megértés, türelem. Beleérezni magunkat a bajba jutott ember helyzetébe, megérteni őt, nem ítélkezni és alternatívát kínálni a probléma megoldására.

Jó érzés, hogy a testvérem is szociális területen dolgozik. Nagyon hasonló mindkettőnk személyisége, de a húgom sokkal érzékenyebb lélek. Csodálatos, ahogyan az érzéseit kifejezi egy-egy alkotásán keresztül, ahogyan megszólítja az embereket, kedvesen, barátságosan, nem nézve azt, hogy kicsoda és honnan jött.  Bennünket 21 évre elsodort az élet egymástól, mivel én férjhez mentem és elköltöztem. A válásomat követően hazajöttem ismét és ekkor két évig együtt dolgoztunk a Pszichiátriai Betegek Otthonában, Bázakerettyén. A jelenlegi munkánk során is sokszor támogatjuk egymást, a hajléktalanszálló és a Völgy Alapítvány között szoros a kapcsolat. Segítjük egymást adományokkal, részt veszünk egymás rendezvényein, szervezünk közös programokat. A Völgy Alapítvány munkatársai sokszor lepnek meg bennünket a saját maguk által készített kézműves csodákkal, pl. táskák, nemezből készült ékszerek, takarók, párnák stb. Talán egy szóval úgy tudnám kifejezni a kapcsolatunkat, hogy megosztjuk, amink van. Hugicám néhány évvel ezelőtt felajánlotta, hogy szívesen tart a hajléktalan embereknek is művészetterápiás foglalkozásokat, ha ez érdekelheti őket. Nagyon örültünk a lehetőségnek és éltünk is vele. Hat embernek tartott terápiás foglalkozásokat, amiket nagyon szerettek és vártak. Itt bátran meg tudtak nyílni, hiszen a terápia olyan pluszt adott, ami átlendítette őket a frusztráltságon és bátran, szívesen beszéltek a gondjaikról, valamint elgondolkodhattak a lehetőségeiken. A COVID megjelenése ezt a folyamatot sajnos megszakította, és jött a sokszor hónapokig tartó szó szerinti bezártság. A tavalyi évben azonban megjelent a Hajléktalanokért Közalapítvány egy pályázati felhívása, amiben szerepelt innovatív programok létrehozása, így megpályáztunk és megnyertünk egy művészetterápiás programot. Ennek a programnak a keretében kis művészeti alkotásokat hoztunk létre a hajléktalanszállón élő emberek egy öt fős csoportjával, akiknek a műveiből kiállítás megnyitót is szerveztünk a Medgyaszay Házban júniusban.  

- Mit érzel sikernek?  

- Ezzel kapcsolatban elmesélek egy rövid történetet: 2020 augusztusában egy projekt kapcsán az EMMI munkatársa az egész országban rövid filmet készített a program eredményességéről, ami egy kötelező feladat volt a számára. Az ő szavaival élve – bár nem pontosan idézve –, amikor megérkezett a Citromszigetre, valami olyasmit érzett meg nálunk, amit addig még soha és úgy érezte, hogy vissza kell jönnie hozzánk. Ez a hölgy Bácskai Gabriella, aki a magánéletben dokumentumfilm rendezést tanult és arra gondolt, hogy nálunk forgatja le a vizsgafilmjét. A film Citromsziget néven jelent meg és már talán több is, mint 30 díjat nyert az egész világban és fantasztikus dicséretet kapott a vizsga során is. Ezt a történetet azért meséltem el, mert számomra ebben a legnagyszerűbb érzés az volt, hogy Gabi valami jót érzett, amikor hozzánk belépett, látta az együttműködést a munkatársak között, a jó hangulatot. Én ezt sikernek éltem meg. Nekem ez azt jelentette, hogy valamit úgy csinálunk, hogy az másnak tetszik, jó érzéssel tölti el és ez csak jó lehet. Én arra törekszem, hogy meglássam mindenkiben az embert, az emberit és ennek megfelelően tisztelettel és ítéletmentesen tudjam megszólítani. Sikernek élem meg, ha valamivel előre tudom lendíteni az életemet, ha a munkahelyen mindenki örömére tudok létrehozni, tenni valamit. Úgy szoktam fogalmazni, hogy bennem nincs művészi hajlam, nem tudok nagyot és egyedit alkotni, de igyekszem alázattal élni az életemet és a hétköznapi kreativitásban kibontakozni.

Hugicámat nagyon szeretem, tisztelem és büszke vagyok rá! Gyermekeim anyjukként szeretik őt. Jó lélek és tiszta szívű ember. Odaadó, jószándékú, aki mindenkiről gondoskodik. Ő egy kis földre pottyant angyalka. Sokszor segítünk egymásnak, megosztjuk a feladatokat.  

- Szabadidődben mivel foglalkozol legszívesebben?  

- Nagyon szeretek főzni, olvasni, utazni. Ezekre jut némi idő, nagyon szerényen még a hobbimnak is nevezhetjük őket. A főzésben tudok leginkább kiteljesedni. Utazni sajnos már kevesebbet tudunk, többre lenne igényem, az olvasás pedig kifejezetten hiányzik, mert esténként, amikor idő lenne rá, már általában 4-5 oldalnyi olvasás után lecsukódik a szemem. Néhány havonta azért sikerül egy-egy könyvet elolvasnom. Mostanában szívesen kertészkedek és ezt szeretném a párommal együtt még jobban elsajátítani, szeretnénk az önellátásra fókuszálni…

BAKONYI Erzsébet