1111 évvel ezelőtt megérttettük Nyugat-Európával: a Kárpát-medence a magyaroké – I. rész

1111 esztendővel ezelőtt, ezekben a napokban zajlott az úgynevezett „pozsonyi” csata: a magyarok a mai Pozsony térségében tönkreverték a hatalmas, nyugat-európai – elsősorban bajorokból álló – sereget. A csata tulajdonképpen Pannónia, azaz a dunántúli térség birtoklásáért folyt, de a magyar győzelem jelentősége már túlmutatott ezen. 907. július elején eldőlt, hogy nemcsak az egykori Pannónia, hanem bizony az egész Kárpát-medence Árpád népéé, akik új hazára leltek a Duna és Tisza mentén, a Balaton partvidékén. 1111 év telt el azóta, de a magyarságot senki nem űzhette el innen: ez a föld a miénk…

Etelközben fordult először őseink figyelme „Nyugat” felé. A magyarok a 870-es esztendők tájékán lépték át komolyabb haderővel a Kárpátok hegyláncát, és kezdtek el beavatkozni a tőlük segítséget kérő szláv és frank fejedelmek háborúiba, hol az egyik, hol a másik oldalon. Ami bizonyos, hogy a magyar csapatok 862-ben jelentek meg először a Keleti – Frank Birodalomban. Ekkor a magyarság, a magyarok törzsszövetsége hét törzsből állt: Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi és Nyék. A magyarokhoz a katonai segédnépnek számító kabar törzs csatlakozott. Jelentős katonai erővel rendelkeztünk, eleink 20 ezer lovassal vonultak hadba. Bölcs Leó bizánci császár, aki a magyarokat a bolgárok fejedelme, Simeon ellen hívta harcba, így írt rólunk: „az előkelő emberek lovai elől vassal vagy nemezzel vértezettek”. A köznépet „rettegtetéssel tartják féken, bűnöseiket a főnökök szigorú és súlyos büntetéseknek vetik alá”. A hét magyar törzs vezérei voltak: Gyula, Kont, Szabolcs, Eörs, Leel, Botond és Verbölcs. A nagyvezérek Álmos, majd Árpád voltak.

VI. Leó a magyarokat „türkök”-nek nevezte, kik „sok gondot fordítanak a harcrendre”. „Népük férfiakban gazdag és szabad, az ellenséggel szemben vitézül viselkednek. A kemény büntetésekkel fegyelmezett nép jól tűri a fáradalmakat, hőséget, fagyot, nélkülözést. Nem kézitusában, hanem hadicsellel szeretnek győzni. Hadjárataikba sok állatot visznek magukkal, seregük élelmezése céljából, és azért is, hogy létszámuk nagyobbnak tűnjék.Körülárkolt tábort nem használnak. A nemzetségek és a törzsek a csata napjáig külön-külön élve, a lovaikat legeltetik. Egymástól nagy távolságra előőrsöket állítanak fel, hogy az ellenség éjjel meg ne lephesse őket. A csatarendjüket éjjel állítják fel. Nem három csatarendben állnak, mint a rómaiak, hanem egymástól kis térközzel elválasztott osztagokban, így az egész egyetlen harcrendnek látszik. A harcrend mélysége nagy, arcéle egyenes. E harcrenden kívül, gyakran mögötte tartalék haderőt állítanak fel. Feladata az ellenség figyelése, hogy amikor kell, a harcoló sereg valamelyik részének segítségére siethessen. Poggyászuk a harcrend mögött van, egészen közel, őrzését kisebb osztagra bízzák. Legjobban szeretik a távolból való harcot és a cselvetést, az ellenség bekerítését, a színleges meghátrálást, a visszafordulást, az ellenfél csatarendjének megbontását. Amikor az ellenség menekül, kíméletlenül üldözik, amíg sorai teljesen fel nem bomlanak. Háború közben a legnagyobb csapás rájuk nézve a legelő hiánya, mert sok állatot visznek magukkal. Csatában a rendezett gyalogoscsapatok tudnak bennük a legnagyobb kárt tenni. Ezeket nem szeretik, mert ők lovas nép, és harc közben sosem szállnak le lovukról. Lóháton nevelkedtek, gyalog nem is tudják megállni a helyüket. Nem szeretik a kézitusát, és azt sem, ha éjszaka ütnek rajtuk. Nem szeretik a lapos és kopár területeket, sem pedig a zárt és sűrű sorokban üldöző lovasságot.” – írta rólunk Leó bizánci császár. Fő fegyverünk az íj volt, de a lovasok többségének kopja, illetve a lóháton is jól forgatható, görbe, nomád kard is a rendelkezésére állt. Szükség esetén a harcosaink megsegítésére az állatcsodákat terelő, a lovasokhoz hasonló fegyverzetű, gyalogos nomád pásztornép is harcba tudott bocsátkozni.

Hazánk, a Kárpát-medence 568 és 796 között az avarok birodalmának része volt, akiknek területe, a legnagyobb kiterjedésük idején Bécs térségétől a Donig terjedt. Az Avar Birodalom bukása a bolgárok, de főként a frankok ellen vívott háborúk miatt következett be: a döntő csapást a frank-avar küzdelembe beavatkozó Krum bolgár kán mérte rájuk, aki lerohanta őket, és elfoglalta a Dunától keletre eső területeiket, az avar kagáni székhellyel együtt. Ekkor a Dunántúlon harcoló avarok abbahagyták a frankok elleni háborút, és 803-ban Nagy Károly császár védelme alá helyezték magukat.

A frank uralom alá került Dunántúlon a bajor őrgrófok a megritkult avar népességet főként betelepített szlávokkal egészítették ki, de a katonailag fontos pontokra mindig bajorokat telepítettek. A térségben 830 után, néhány évtizedig Pribina és Kocel szláv fejedelmek uralkodtak, bajor (lényegében frank) fennhatóság alatt. 870 után a Dunántúl délnyugati részére frank csapatok nyomultak be, és a magyarok érkezéséig nem is távoztak: Mosaburg, vagyis Zalavár térsége még 896-ban is frank kézen volt. Ugyanakkor a Duna-Tisza közét, a Tiszántúlt, Erdélyt és a Szerémséget a bolgár törzsek tartották uralmuk alatt, akik a Dunántúlra is megpróbáltak betörni, de a frankok ezt rendre megakadályozták a 800-as évek közepén.

Ebben az időszakban, a Kárpát-medence északnyugati részén létezett néhány évtizedig egy morva fejedelemség is, Nagy Morávia. A fejedelme, Szvatopluk egyesítette a cseheket és a morvákat, uralma alá vonva a mai Szlovákia nyugati részét, egészen a Garam-folyó vonaláig. Szvatopluk 894-es halála, és a magyar nép Kárpát-medencébe költözése megpecsételte a morva fejedelemség sorsát. A magyarok már a 860-as esztendők óta folyamatos felderítés alatt tartották a Kárpát-medencét, amelynek elfoglalásáról a 890-es évek legelején döntöttek. Ekkortól lett új hazánk a dús legelőkkel rendelkező, halban gazdag folyókkal, vadban bővelkedő erdőkkel és jó minőségű termőföldekkel megáldott, északról és keletről a Kárpátok hegycsúcsai által védett, hatalmas térség. A magyar honfoglaláshoz kedvező pozíciókat tulajdonképpen a 894-ben, Bizánc és a bolgárok között kirobbanó háború teremtett, de kedvező volt az ugyanekkor kitörő morva-frank viszály is. A magyaroktól mind Bizánc, mind pedig Szvatopluk segítséget kért, mi pedig jöttünk, és elözönlöttük a Kárpát-medencét. Valamikor 894 ősze, és 895 tavasza között érkezett meg Árpád a magyar törzsszövetség főerőivel a Vereckei hágón át, előkészítve a magyarság érkezését.

Ez időközben elodázhatatlanná is vált, hiszen a kazárokkal szövetkezett úzok megtámadták a besenyőket, akik pedig nyugat felé kényszerültek mozdulni, így betörtek a magyarok etelközi szállásterületeire. A besenyőkkel szemben csak az egész magyar sereg vehette volna fel a harcot, de az Árpád vezetésével már a Duna és Tisza tájékán járt, így a hátramaradt magyarság felkerekedett, és átkelt a Kárpátokon, elfoglalva az új hazát. És ekkor már hiába kötöttek békét a morvák és a frankok, bizánciak és bolgárok: Simeon bolgár fejedelem egész hadereje sem tudta Árpád népének útját állni. 895 végére miénk volt Erdély, a magyar törzsek szállásterülete a Tisza és a Zagyva vonaláig ért, a határt ekkor a Duna jelentette. A Dunántúlt – a rómaiak Pannóniáját – ekkor még nem vettük birtokba. Arnulf keleti frank király volt az, aki a 890-es évek második felében a magyarokat kérte fel segítségül hadjárataihoz: ekkor léptük át a Duna vonalát, majd a következő években Észak-Olaszországban hadakoztunk. 899 szeptemberének végén a Brenta folyó mellett hatalmas vereséget mértünk Itália királyának, Berengárnak a hadaira, miután a híres, megfutamodást színlelő taktikánkkal az általunk kiszemelt terepre csaltuk őket. A háromszoros túlerő ellen kivívott győzelem a kalandozó hadjáratok első jelentős sikere volt, melyet Észak-Itália felprédálása követett.

A megsemmisítő erejű csapást követően a kalandozók gyakorlatilag Észak-Itália urai lettek, a győzelmet pedig újabb rablásokkal próbálták meg kiaknázni. A magyar harcosok a telet a félszigeten töltötték, és Vercelli, Modena, majd a nonantolai kolostor kifosztása mellett Velence bevételére is kísérletet tettek. 900 tavaszán a kalandozó vezérek úgy döntöttek, visszatérnek a Kárpát-medencébe. Miután pedig Arnulf 899. december 8. napján életét vesztette, a vele kötött szövetséget érvénytelennek nyilvánították, és a hazaút során végleg elfoglalták Pannóniát a keleti frankoktól.900-ban a magyarok elfoglalták Morávia Nyitra-vidéki területeit, és 900 őszén betörtek Bajorországba. Nagy-Morávia 902-ben esett el a folyamatos magyar csapásoktól, de a győzelmeink ellenére Gyermek Lajos, az új keleti frank király nem akart lemondani Pannóniáról. Tulajdonképpen a Dunántúl visszaszerzéséért indították meg a bajorok végzetes hadjáratukat 907-ben, amellyel titkon azt remélték, hogy majd kiűzik a magyarokat a Kárpát-medencéből. Ha Luitpold, a bajor Nordgau, Ostmark és Karintia grófságainak seregeit egyesítő őrgróf tudta volna, mi vár rá és a hatalmas bajor hadra, sosem indult volna meg 907 tavaszán kelet felé, a Kárpátok hegyláncai irányába…

Dr. Papp Attila