Egyetlen érték van a világban, az emberi kapcsolat

Novemberben halottainkra emlékezünk. Virágba borulnak a sírok, mécsesek és gyertyák égnek a lelkekért. A mindennapos rohanásban itt megáll az idő, és azokra gondolunk, akik az életünk részei voltak. Nem hal meg az, akinek az emléke fennmarad, mert életünk végéig elkísér bennünket. Így marad bennünk a múlt, így visszük tovább a jövőbe.

A lelkünket körül övező csendben megelevenedik a múlt, és olyan emlékek bukkannak fel, amit a szívünk mélyén őrzünk. Az emlékezés egyben a példa felmutatása is a jövendő nemzedéknek. Az, amit az elődeink őriztek meg nekünk, azt mi is tovább tudjuk adni, azzal a hittel, hogy majd ők is megteszik saját gyermekeiknek, unokáiknak. Írásunkban Rákos Ibolya rendezvényszervezővel a gyászról, a gyászfeldolgozásról beszélgettünk.

– Pedagógusként, kisiskolás gyerekekkel foglalkozva, az élet kapuit nyitogatva, soha nem gondoltam, hogy egyszer az örök tanulás végét fogom lezárni. Rendezvényszervezőként az élet napos oldalát láttam, és csak nemrégiben kezdtem polgári búcsúztatásokkal foglalkozni, mely úgy vélem nekem való feladat. Nem munka, mert ezt csak szívvel-lélekkel, alázattal lehet csinálni. Méltó módon, végső búcsút venni az elhunyttól és egyben segítséget nyújtani a hozzátartozóknak a gyász feldolgozásában, ez igazi kihívás. Miközben kint hangos a világ, küzd mindenki mindenkivel, egy lélek minden percben elcsendesedik. „Nem váratlanul hullunk a halálba, hanem percenként haladunk feléje s naponta meghalunk. Hiszen minden nap elvesz egy részt az életből, s még akkor is, mikor mi gyarapodunk, az élet fogy. Egészen tegnapig minden elmúlt idő megsemmisült; s azt a napot is, amelyet most élünk, megosztjuk a halállal.” (Seneca: Erkölcsi levelek, 24. levél) „Mondom néktek, mi mindig búcsúzunk…” – mondja a költő, Reményik Sándor. Búcsúzunk, gyászolunk, sírunk, elengedünk, továbblépünk.

– Lehet-e feldolgozni a gyászt? Tudunk-e búcsút venni?

– Ha közhellyel válaszolnék, akkor azt mondom, hogy az idő tényleg minden sebet begyógyít egyszer. A gyász időszaka 1 évre tehető. Vannak olyan sebek, amelyek előbb behegednek, vannak, amelyek csak jóval később.  Gyászolni nem csak akkor lehet, ha valaki eltávozik e földi életből. Gyászolhatjuk elveszett javainkat, tárgyainkat, szerelmünket. Bagdy Emőke szerint a nagy traumáknak a szakaszai a következők: 1. a krízis, a megtudás sokkja, a teljes kétségbeesés, izoláció, gyászba borulás, depresszió, vergődés, mély szomorúság. „Miért éppen én?” Ezt követi a második: a harag, a düh, a lázadás szakasza. Ha ebből némiképp sikerül kibontakozni, akkor a hajdani életértékek leszakadnak, elmaradnak. Ezután következik a poszttraumás növekedés időszaka: az élet újra értelmet nyer, a halálfélelem megszűnik, új értékváltozások, életpálya, sőt életfilozófia változások is tapasztalhatók. Bagdy Emőke állítja, hogy minden poszttraumás túlélő hisz a szellemi örökkévalóságban, a magasabb dimenziók létezésében. Az ilyen ember életszerető, már-már bölcs, aki a másikat nagy megértéssel tudja befogadni. A kapcsolatok érzelmi hőfoka magasabb lesz, sőt, a sokat szenvedett emberek állítják, hogy egyetlen érték van a világban, az emberi kapcsolat. „Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalom. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Sírva búcsúzunk, s ha igazi a szeretet, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk; fáj. Ha már nem fáj, akkor nem is szeretjük. (…) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni a maga útján abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.” (Müller Péter) A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pontosan úgy csinál, ahogy a számára fontos, elveszített személy tette, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített énjébe. S hogy mire tanítanak bennünket elveszett szeretteink? – Elsősorban megtanítják, hogy mi az igazi fájdalom aztán, hogy a legnagyobb fájdalom is túlélhető, mi több, növekedhetünk általa. Majd, amikor a gyász fájdalma csendesedik, megtanítják, hogy nincs végtelen elmúlás, mert itt vannak ők velünk örökre. Itt vannak az érintéseinkben, itt vannak vigaszainkban, itt vannak az ünnepeinkben, a karácsonyfa fényeiben, a komor téli hajnalokban, a vidám nappalokban, a nyári naplementékben, a csendben.

Csendes léptek

„Csendesen lépkedem, és arra gondolok, / mily gyorsan repülnek a színes-tavaszok, / Mily gyorsan sápad el a napsugaras nyár, / s mily hamar elhervad a pipacsos határ. / Csendesen lépkedem, s kicsit könnyezem. / Megsiratom mindazt, ki már nem lehet velem. / Kinek sárgult őszi lomb már nem hull levelet, / kinek sírján szél pergeti a homokszemeket. / Az emlékezés közben elhalkul szavam, / s megköszönöm Istennek mindazt, amim van. / Mert oly sokan elmentek kiknek többé már / nem virul ez életben pipacsos határ…” (Kun Magda)

Bakonyi Erzsébet

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Kanizsa Újság 2021. október 15-én megjelent számában olvasható.