Érdekes emberek, érdekes történetek 43.– Elismerés a kultúraközvetítő munkáért

A kultúraközvetítő munkájuk elismeréseként a Magyar Kultúra Napja alkalmábóltöbb kanizsai szakember is kitüntetést kapott. A város elismerő oklevelét Kunics Zsuzsa történész-muzeológus, a Thúry György Múzeum munkatársa, Tóth István „Csonti”, a Móricz Zsigmond Művelődési Ház és a Zalagyöngye Művészeti Műhely vezetője, valamint Schmidt Judit, a Halis István Városi Könyvtár segédkönyvtárosa vehette át. Mindhárman 35 éve dolgoznak a közművelődésben. Szerencsésnek mondhatják magukat, mert azon az életpályán haladhatnak végig, amit ifjúkorukban választottak maguknak.

Betűkből épített, a téglánál is maradandóbb történetek

Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus, főtanácsos 1988 óta dolgozik a Thúry György Múzeumban. A Dunakanyarban született, házassága révén vált „kanizsaivá”, a szó legnemesebb értelmében.

A múzeumban évtizedek óta elmélyülten kutatja Kanizsa múltját, polgári korszakának történetét. Dr. Horváth László régész igazgatósága idején került a múzeumba, de együtt dolgozhatott még dr. Kerecsényi Edittel is. Kitartása, munkaszeretete, aprólékos pontossága a kutatók legfontosabb tulajdonságainak ötvözete. Munkájának lenyomata a muzeológus szakmában is kiemelkedő: számtalan publikáció, több múzeumban is bemutatott sikeres kiállítás szerzője, megvalósítója. Élményközpontú múzeumpedagógiai foglalkozások vezetője, kitalálója. A Thúry György Múzeum gyűjteményeinek pótolhatatlan ismerője. A kollégái, szakmai kérdésekben, „végső esetben” egymásnak is ezt tanácsolják: „Kérdezd meg Zsuzsát, Ő biztosan tudja!” Sosem csalódtak, a válasz mindig értékes volt számukra.

Zsuzsa többek között a múzeum kutatószolgálatának is a lelke. Társadalmi kapcsolatai, a városban kivívott pozíciója, tiszteletreméltó egyénisége nemcsak a múzeum, de Kanizsa kultúraszerető közössége számára is az értéket képviseli, helytörténeti tudásával pedig a biztos pontot nyújtja – hangoztak el a méltató szavak az elismerés átadásakor.

 Két család gyermeke volt Zsuzsa. Verőcén laktak, s mivel édesanyja nővérének nem volt gyermeke, sokat tartózkodtak náluk. A szó szoros értelmében a Duna parton nőtt fel, a nyarakat a keresztszüleinél töltötte. A szép szürke-kék Duna, bizony máig is hiányzik neki. Történelem-népművelő szakos végzettséggel 3 évet tanított egy fővárosi szakközépiskolában, s mint kulturális nevelőtanár, kapcsolatba került múzeumokkal és tapasztalatot szerzett kiállítások rendezése terén is. Kanizsán is tanítani szeretett volna, de akkor éppen nem volt tanári állás a városban, a múzeumban viszont igen. Felkereste Horváth László igazgatót, aki közölte vele, hogy örömmel felveszi, de ígérje meg neki, hogy néhány évig ott marad legalább. S ha annyira visszavágyik a gyerekek közé, akkor segíteni fog neki az elhelyezkedésben. A gyereknyüzsgés után furcsa volt az átállás, amit egy múzeumlátogató meg is ért, hiszen belépve az épületbe egy „más” világ ragadja hatalmába. Csendesen végigsétál a termeken, megcsodálja a szépen elrendezett, megvilágított tárgyakat, elolvassa a hozzájuk tartozó magyarázó szövegeket. Ebből a miliőből kilépve a zajos, lüktető Fő útra szerencsére magával viszi, amit a falak mögött látott. S nem is gondolja, mennyi munka van amögött, míg egy tárgy a kiállítótérbe jut. Kunics Zsuzsa muzeulógussal beszélgetve egy kicsit kirajzolódik előttünk, ami a falak mögött történik, és amit a város közösségének eddig felmutatott.

Nagyon élvezetes és sokrétű a munkánk. Nincs két egyforma napunk. Egy komolyabb időszaki kiállításhoz ugyanannyit kell kutatni, mint egy egy-vagy kétíves tanulmány megírásához – magyarázza, aztán visszalépünk a kanizsai fogadtatásához. - Szívesen fogadtak. A főnököm egy óriási kupac könyvet tett le elém az asztalra, és azt mondta, addig ki ne dugjam az orromat onnan, amíg ezt kívül-belül át nem tanulmányozom, mert akkor már beszélhetünk arról, hogy mit ismerek Kanizsáról. A néprajzi gyűjteményt vezető Kerecsényi Edit a példájával volt nagy segítségemre. Mérhetetlen szakmaszeretet, kitartás és elhivatottság jellemezte, könnyű volt őt követni. Jó példával járt előttünk. Amikor elmondtam neki, hogy a gyönyörű kanizsai épületek történetéről szeretnék kutatni, mert nem találtam róluk néhány apróbb turisztikai kiadvány és a Barbarits-monográfiában megjelenteken kívül semmit, ő bíztatott, de mindjárt le is hűtött azzal, hogy ezekről nem lehet mit találni. Szerencsére mindig voltak segítőim. Pl. dr. Rózsa Miklós, aki a telekjegyzőkönyvekre hívta fel a figyelmemet, és így szép lassan elindultam. Először a Deák tér története készült el ’92-ben, majd az Erzsébet tér története. Minden évben kicsit előbbre jutva a köz-és magánépítkezéseket, a városfejlődést kezdtem kutatni. Az összegzés, Nagykanizsa településszerkezetének és városképének változásai (1850-1945) címmel a Nagykanizsa Városi Monográfia III. kötetében olvasható.

 A publikációk, kiállítások, kiadványok sorát a helyhiány miatt szinte elkezdeni sem tudjuk. A muzeológus egyszerűen úgy fogalmazott, egyik téma adta a másikat. A közeli terveiről elárulta, a 20 éves közös munka eredményeként kiadás előtt áll a Horváth Jánosnéval együtt készített 3., Volt egyszer egy almamater című könyvük, és szeretne egy gyerekjáték kiállítást is rendezni. S a témában megjelent 3 tanulmány után, sokak kívánságára a Fényírók Nagykanizsán című nagysikerű fotókiállítás anyagát pedig ő is szívesen lapozgatná egy gyönyörű albumban.

Első volt a tánc, aztán jött a többi szerelem

Tóth István „Csonti” 35 éves közművelődési múlttal rendelkezik. Pályafutását 1988 augusztus 1-jén kezdte a Móricz Zsigmond Művelődési Házban népművelőként. 2009 óta az intézmény vezetője. Folyamatosan képezte magát: közművelődési szakmai, pedagógiai, informatikai, valamint a magyar népi hagyományőrzés területén folytatott felsőfokú tanulmányokat. A képzéseknek köszönhetően a szakmai tapasztalata is gyarapodott: tanfolyamokat szervez, aktívan részt vállal a felnőttképzésben is, oktat, adminisztrációt végez, emellett kulturális események, fesztiválok megvalósításában, művészeti műhelyek létrehozásában, valamint pályázatok előkészítésében és lebonyolításában tevékenykedik. Több művelődő közösség munkáját támogatja.

1997 óta a Zalagyöngye Művészeti Műhely vezetője, a Zalagyöngye, a Szikrák, a Gyöngyszemek táncegyüttesek irányítója, de hivatásos vőfélyként is nevet szerzett magának. A magyar népi kultúra értékeinek közvetítése terén végzett munkáját több alkalommal is elismerték: Zala Megyei Prima Díj 2016 – Tóth István és a Zalagyöngye Táncegyüttes, Zalaikum cím 2019 – a Zala Megyei Értéktár kitüntetése, Nagykanizsa Városért kitüntető cím 2019, Nívódíjas minősítés a Zalagyöngye Táncegyüttessel 2019.

Kiváló – az intézmény közösségi életében aktív – kolléga, akinek szakmai tapasztalata, jó meglátásai és emberi tartása mindenkor kivívja környezete megbecsülését. Közvetlen munkatársai, a művelődő közösségek tagjai, valamint a vele kapcsolatban lévő pedagógusok és kulturális szakemberek egyaránt elismerik és tisztelik odaadó munkájáért. Hogy mi irányította a figyelmét erre a pályára, arról így vall Tóth István: - Gyermekkoromban sok időt töltöttem Palinban, a nagyszüleimnél. A nagyapám és édesapám is mindig csináltak valamit a ház körül, illetve a közelünkben lakott édesapám testvére, akinek szívesen tartózkodtam az asztalosműhelyében. Talán innen jött az indíttatás, hogy szívesen foglalkozom a fával is. A tánc egy véletlen folytán lépett az életembe. Éppen feleltem az órán, amikor bejött az iskolaigazgató, és közölte az osztállyal, hogy néptáncszakkör indul az iskolában, és szép szál legényekre van szüksége. Mindjárt rám mutatott, és anélkül, hogy jelentkeztem volna, azt mondta, hogy jó, akkor te mész. El is mentem az első próbára, és ottragadtam. Azóta is életem meghatározó része a tánc. Első oktatóm Hetési László volt, s miután megszűnt az iskolában a táncszakkör, elkerültem a Kanizsa Táncegyüttesbe és mindvégig ottmaradtam. A hagyományőrzés, hagyományápolás és a tánc mellett a zene, a kézművesség is érdekelt, ezen belül a fafaragás, illetve a tojásfestés. Népi bőrtárgy készítő a hivatalos szakmám.

Övek, tarsolyok, táskák, különböző tokok, a tánchoz bőrtárgyak, lábszárvédők, mellények kerültek ki a kezei közül. Bőrműves termékeiből kiállítás is nyílt a városban. Szívesen farag fából is apróbb használati tárgyakat, sótartót, dobozokat, kopjafát. Reméli, ezekből is lesz majd egyszer kiállítása.

A könyvtárlátogatás is segített a pályaválasztásban

Schmidt Judit 35 éve a Halis István Városi Könyvtár segédkönyvtárosa. A bibliotéka szeretetét a családból hozta, hiszen édesapja is hosszú éveken keresztül dolgozott az intézmény sofőrjeként. Az évek során egyre több területen tudta bizonyítani rátermettségét és a könyvtárosi munka iránti elkötelezettségét.

A KSZR (Könyvtárellátási Szolgáltató Rendszer) beindulásával vállalta, hogy a vidéki településen élőkhöz is eljuttatja a kívánt olvasnivalót. Így szülőfaluja, Hosszúvölgy mellett évekig még Fűzvölgy, Homokkomárom, Magyarszentmiklós, Bocska, Börzönce, Hahót olvasóit látta el heti rendszerességgel friss irodalommal és az általuk kért könyvekkel, de a könyvtári szolgáltatásban ott dolgozó kollégák munkáját is segítette, támogatta. Az utóbbi években lehetősége nyílt egy újabb területen kipróbálnia magát. Jelenleg minden második héten a kiskanizsai fiókkönyvtárban dolgozik, ahol az állománygyarapítástól kezdve az állományrendezésig, az olvasók kiszolgálásáig és toborzásáig mindenben szerepet vállal. Az eddig eltelt időszakban bebizonyította, hogy az összetettebb, többrétűbb feladatokban is otthonosan mozog és jól tud együttműködni a vele dolgozó kollégákkal. A fiókkönyvtári munkán kívül a törlésre váró könyvek rendszerből való kivezetésével és új könyvek feldolgozásával foglalkozik. Havonta egy héten pedig a főépületben, a könyvtári kölcsönző pultnál teljesít szolgálatot. Munkáját a legjobb tudása szerint végzi, türelemmel, segítő szándékkal fordul a könyvtárlátogatók felé.

- Érettségi után kezdtem a könyvtárban dolgozni – jegyzi meg Judit – A pályaválasztásban két tényező motivált. Az egyik az volt, hogy édesapám már korábban a könyvtárban dolgozott. A másik pedig, mivel falun laktam, rozgonyis diákként a délutánjaimat rendszeresen a közeli, Sugár úti gyermekkönyvtárban töltöttem el a busz indulásáig. Ugyan a kereskedelmi szakközépiskolában tanultam tovább, de apukám tanácsára a könyvtárba jelentkeztem, ahol éppen üresedés volt, és fel is vettek a gyerekkönyvtári részlegbe. 1988-ban Zalaegerszegen egy egyéves könyvtárkezelői tanfolyamot végeztem, majd 2009-ben Budapesten segédkönyvtáros szakképesítést szereztem. A Sugár úti épületből való költözés után, 1988-ban a Ferences kolostor épületében kapott helyet 10 évre a könyvtár. A ’90-es évek végén ott sajátítottuk el a számítógépes programok használatát a könyvtári munkafolyamatokhoz kapcsolódóan. Sokat tanultam abban az időben Laczó Éva kolléganőmtől, akivel a könyvek tartalmi feltárását vittük fel több kollégával együtt a számítógépes rendszerre. Az új könyvtár felépülése után 2001-ben költöztünk a Kálvin téri épületbe, ahol új kihívások és lehetőségek vártak ránk.

Magától értetődően Judit szeret olvasni, kedveli a történelmi regényeket, de ha megragadja a figyelmét egy könyvborító, vagy egy cím, akkor beleolvas vagy elolvassa az adott művet. Az okostelefonok, a digitális világ szemmel láthatóan eltérítette a könyvtártól a tinédzser korban lévő fiatalokat, ezért most a digitális platformok segítségével próbálják ezt a korosztályt újra becsábítani a könyvtárba.

BAKONYI Erzsébet