„Hívtál, itt vagyok!”

Göde Edit volt plébánosa, Dózsa István atya elcsukló hangon köszönte meg, hogy zarándoktársa lehetett. – Mennyei közbenjárót kaptunk – ezt a tanárnő temetési miséjén a lepsényi Magyarok Nagyasszonya templomban Vereb Zsolt atya fogalmazta meg. A korábbi kanizsai piarista igazgató a ravatalnál az alábbi szavakkal búcsúzott:

Kedves Gyászoló Testvéreim!

A nagykanizsai Piarista Iskola közösségének nevében szólok most hozzátok. Elszorul a torkom. Göde Edittől, a számunkra oly kedves, könnyen szerethető kollégától kell a mai napon végső búcsút vennünk. Nehezen jönnek ajkamra a szavak.

Egy évvel ezelőtt, amikor először jelentkeztek az egészség-ügyi problémák, Edit hősiesen alávetette magát minden orvosi beavatkozásnak. Élni kívánt, vidáman és értékesen. De a mosolygó szemek, az utánozhatatlan editi kacagások és humoros megjegyzések mögött az őszinte négyszemközti beszélgetésben vallott a lélek mélyén lappangó egzisztenciális borzongásról: „Félek a haláltól!”

Az eltelt egy esztendő során ő is reménykedett, mi is reménykedtünk, hogy a gyilkos betegség megszelídíthető. Új tervek, új remények tűntek fel a láthatáron. Az utolsó két hónapban azonban Edit felkészült a hosszú útra, a szentségekkel megerősítve tért meg az atyai házba. Csak mi maradtunk készületlenek. Ezért a csend, a megdöbbenés, a fájdalom, az üresség érzete...

2008 tavaszán ismertem meg Editet a nagykanizsai Piarista Iskola akkori igazgatójaként. Megüresedett egy történelem-latin szakos tanári állás. Edit akkor végzett a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Beadta pályázatát, majd megérkezett a rá jellemző visszafogott eleganciával. A felvételi beszélgetés során kitűnt felkészültsége, pedagógiai elhivatottsága, dinamizmusa, katonás határozottsága. Ugyanakkor egy-egy mozdulatból, mondatból egy gyöngéd, aranyos kislány villant elő. Akkor a több jelentkező közül először mégis egy másik kollégát vettem fel. Pár hét múlva a tantárgyfelosztás készítésekor derült ki, hogy szükség van még egy kollégára. Örömmel vettem fel a kapcsolatot Edittel és ő örömmel mondott igent. Ez az örömmel igent mondani tudás a tíz év alatt mindvégig elkísérte.

Amikor a Magyar Katolikus Püspöki Kar a szerzetesek évében egy pályázatot hirdetett, Edit az én szerzetesem bemutatásakor így írt: „Isten anyjáról nevezett Borbála nővér magyar szakos tanár, akivel Nagykanizsán, a piarista gimnáziumban tanítottunk együtt évekig, márciusban Boldog Donáti Celesztina alapító ünnepén letette első fogadalmát: „Hívtál, itt vagyok!” – válaszolta Bori, ahogy mindig is ezt válaszolta, amikor szükség volt Rá. … A gyerekek Bori nővérék szeretetén keresztül tapasztalhatják meg Jézus Krisztus gondoskodó szeretetét.” Mindezt azért idéztem fel, mert Edit is ilyen áttetsző, tiszta lélek volt. Ő is mindig kereste az Úr akaratát és mindig igennel felelt rá, és diákjai Edit szeretetén keresztül szintén mindig megtapasztalhatták Jézus Krisztus gondoskodó szeretetét.

Edit őszinte keresését, a „Hívtál, itt vagyok!” kimondani tudását jelzi az is, hogy az iskolában bármilyen feladatba, bármilyen megbízatásba teljesen beleadta önmagát. És munkásságán az Isten áldása volt. Pedagógiai igényességét önmagán kezdte, következetes szigorát öniróniájával, humorával és irgalmas lelkületével oldotta. Nemcsak tanórái voltak szakmailag jól felépítettek, hanem az általa szervezett ünnepségek és megemlékezések is. Hitének, istenkapcsolatának őszintesége, mélysége, fontossága is sugárzott életéből. Talán ebből fakadt az a fáradhatatlan jókedv és optimizmus. De innét eredeztetem azt a szabadságot is, hogy szívesen vett részt Dósai Attilával és a diákokkal magashegyi túrákon a Tátrában.

2014-ben egy szabad évet kért. Miskolcra ment. Ott megmerítkezett az önkéntes szolgálat keretében a mélyszegénység világában. Az itt szerzett tapasztalatait beépítette későbbi pedagógia gyakorlatába. Erről a kalandról gyönyörűen tett tanúságot egy konferencia keretében. Az erről készült felvételt az utóbbi napokban az interneten sokszor végignéztem. Nem csak a szegényekkel vállalt sorsközösséget, hanem a tanulási nehézségekkel küzdőkkel is. Talán mint kollégiumi nevelő vált érzékennyé ezen a területen. Hogy hatékonyabban tudjon segíteni, elvégezte az egyetemen a gyógypedagógia szakot.

A kanizsai Piarista Iskola azért tudott jó iskolává válni, mert egy időben sok Edit-kiválóságú pedagógus éltette-élteti, működtette-működteti az iskolát, szolgálta-szolgálja a gyerekeket!

Különösen nagy öröm volt számomra, amikor egy közös tanítványunk családalapítását követően keresztkomaságba kerültem Edittel. Őszinte, tiszta, szép szeretetét ekkor is sikerült megtapasztalnom.

Mindez az önfeláldozó önzetlenség amellyel hivatásának élt, nem távolította el családjától. Mindig örömmel mesélt nagyszüleiről is, édesanyjáról is. Egy alkalommal unokai büszkeséggel invitált be nagyszüleihez egy kávéra, de ugyanilyen jó gazdai büszkeséggel mutatta meg a pincét a Lepsény község határában.

Edit szeretett volna férjhez menni. Engem is kért humorral: Naaaa, Zsolt atya, keressen már nekem valakit, legyen szíves. Biztosan ismer valakit” Szeretett volna gyermekeknek is életet adni, megtapasztalni az édesanyai lét örömét. Mindez már nem adatott meg neki.

Nyári diáktúrákon tapasztaltuk diákokkal nem egyszer, hogy egy-egy gyönyörű madár vagy őzike felbukkant előttünk a Tisza partján. Ilyenkor csendre intettük egymást, az evezőt is mozdulatlanul tartottuk kiemelve a vízből. Lélegzet visszafojtva lestük a csodát. Aztán minden igyekezetünk ellenére egyszer csak észrevett minket a vízparton őrködő vagy éppen halászó madár, vagy a vízből kortyoló őz. Ilyenkor a csoda véget ért, és a madár szárnyra kapott, az őz eltűnt a galériaerdő fái közt. Edit is így lebbent át a mi életünkön. A csoda elillant, és mi még mindig mozdulatlan meredünk előre. Hála legyen érte a jó Istennek. Edit, mindent köszönünk.